Ferencváros, 1991 (2. évfolyam, 1. szám, 1. évfolyam, 1-5. szám)

1991. november / 4. szám

Pofozkodó tornatanár, Schwarzenegger és egyéb bűnök Nemrég egy felháborodott szülő — feltehetően a negyve­nes korosztályból — a Magyar Hírlap hasábjain elpanaszolta, hogy a Ferencvárosi Tomaklub egyik edzésén a gyerekét két­szer fejbevágta az edző, majd egy másik — hogy is mondjam — keményen farbarúgta. Szö­gezzük le mindenek előtt: jogos a felháborodás, jogos a panasz. Gyereket megütni semmilyen formában nem lenne szabad, még tréfának szánt erőszakkal sem lehetne élni velük szemben. Lehetne — mondom, és nem is tagadom gyanúmat: szerintem nem múlik el nap, hogy valahol Magyarországon, iskolában, nevelőotthonban, edzésen ne csattanna el legaláb egy „nyak- leves”. Na és? — hallom apáink méltatlankodását — minket is vertek! Aztán szemlesütve mi, a negyvenes szülők korosztálya, mi is bevalljuk, bizony a népi de­mokráciában is dívott még a nádpálca és a körmös. Végül ugyanezen szülők tegyék a szí­vükre kezüket, megtörtént-e gyerekük tizenhat éves nevelése során, hogy lekevertek egy po­font? Ezek után pedig próbál­junk egy olyan ember munkájá­nak kulisszái mögé pillantani, aki naponta kerül gyerekek cso­portjával kapcsolatba. Taná­rok, edzők, oktatók, akiknek pe­dagógiai-nevelési módszereik — a kivételtől elnézést kérek — bizony ólomsaruban követik azt a kozmikus méretű változást, melyen gyerekeink az utóbbi öt­hat évben átestek. Ezek a gyerekek kétéves ko­rukban már kezelik a rádió­smagnót, a videolejátszót, a mikrohullámú sütőt, a televízió távkapcsolóját, ötéves koruk­ban felnőtteket megszégyenítő­en vezetik az autó-, tengeralatt­járó-, helikopter- és repülőgép­szimulátorokat, úgy lövöldöz­nek tengeren, szárazföldön és űrben, mint egy öreg tüzértiszt. Az iskolában többet tudnak a genetikáról, magfizikáról, sza­porodásról és az elektromos­ságról, mint a mi tanáraink va­laha is tudtak. Az alsó tagozat­ban számítógépeket kezelnek, tízévesen programokat írnak a gépbe, szövegszerkesztőt hasz­nálnak. Ezekre a gyerekekre ráomlott a televízió-video-műholdadák információ zuhataga, és nyolc­tíz, tizennégyéves kis lények­ként kiszolgáltatva, védtelenül állnak e hírözön előtt. Hogyan várhatnánk, hogy eligazodja­nak, hogy feldolgozzák azokat az információkat, melyek előtt mi, negyven-ötven év minden­minden tapasztalatával leg­többször elképedve, értetlenül és tanácstalanul állunk? A gye­rek pszichéjének önvédelmi rendszere egyet tehet: kizárja az agyát bombázó ingereket. Szelektív kpesség híján az időt használja választónak; egy blődli ameriaki űrexpedíció és egy Schwarzenegger akciófilm után lezárja zsilipéit az osztás, a j és az ly megkülönböztetése, a mellúszás stílusának elsajátí­tása elől. Vagy nézzük gyerekeink zené­jét; a heavy-metal primér érzé­kekre ható ritmus-őrjöngése még a lehetőségét is kizár ja a gondo­latnak, az elmélyülésnek, a mono­tóniatűrés képességének, ami nél­kül számottevően komoly telje­sítmény elképzelhetetlen. Az amerikanizálódás áldása­iért azonban túl nagy árat fizet­tünk. Az akciófilmekben, a hor­rorban patakokban folyó para­dicsomvér, automata fegyve­rekkel, lézerrel halomra gyil­kolt robotok és emberek pusztu­lása, a történetek mindenáron a valóságba ültetett adaptációja elvette a gyerekektől a mese és a valóság elkülönítésének lehető­ségét. Amíg a gonosz boszor­kány, a hétfejű sárkány fenye­gette a főhőst, a gyerekek izgul­tak a hősök életéért és bizton­ságos győzelméért. Most egyet­len filmben huszonkilenc „indi- ferens” ember, járókelő, fegy- őr, rendőr, sofőr és bankalkal­mazott meghal, a kioltott embe­ri élet lett a győzelem záloga. Még Tom, a macska is kétdi- menziósság lapítja szét az ege­ret, sebaj, a következő kockán már megint ép és egészséges. Csak éppen gyerekeink ag­resszió- és erőszakképe, az em­berélet egyedi és megismétel­hetetlen szentségének értéke szenvedett helyrehozhatatlan károsodást. Nekünk, felnőtteknek lenne a feladatunk rendet tenni a vilá­gukban, azonban — megint csak elnézést kérve a kivételtől — a felnőttek képtelenek ezt meg­tenni. Fizetett munkaidejükben minden energiájukat felemész­ti a „tananyag” átadása, a köte­lező ismeretek puszta felsoro lása. Hol marad akkor a neve­lési célzat megvalósítása? Mi­kor van alkalom és idő értékek közvetítésére, megtanítani őket becsületre, tisztességre, férfi­asságra, munkaszeretetre, mu- katiszteletre, igazságra, meg­bocsátásra, vallási türelemre, hazaszeretetre, egyenjogúság­ra, a felnőtt modellre, a másság tolerálására? Ma a foglalkozásokon és a tanórákon a nevelés kimerül a fegyelem fenntartásában, az órák némán-csendes nyugal­mának biztosításában. Gyerekeink nem rosszabbak, nem jobbak mint mi voltunk. A mi gyerekeink egyszerűen má­sok. Más módszerekre lenne szükség. Sajnos, és harmadszor is elnézést kérek a kivételtől, ezt a módszert a mi társadalmunk még nem találta meg. Marad a faekével és a kerék feltalálásá­val egyidős megoldás, a testi fenyítés és a pofon. Bocsássuk meg bűneiket. Horváth F. Miklós 9

Next

/
Thumbnails
Contents