Ferencváros, 1991 (2. évfolyam, 1. szám, 1. évfolyam, 1-5. szám)
1991. október / 3. szám
Elmondok egy történetet — még az „ántivilágból”... Gyarlóság vagy kényszerűség vitt rá? — én is csak ember vagyok s voltam a nyolcvanas évek közepén is, amikor tetőt kívántam a magam s családom feje fölé, megcélozva én is jövedelmemhez mértem emberfeletti nagyságú kölcsönöket. S kiszurkol- Atam egy romot, amiről úgy gondolatain, hogy kevés pénzzel és sok-sok munkával — bár az emberi élethez méltatlan, de ottlakásra mégiscsak alkalmas építmény varázsolhatok. Igen ám, csakhogy ebben a nyomorult építményben két darab huszonöt négyzet- méteres lakás áll, létezett, két tulajdonosa volt, s az akkori törvények szerint egy embernek két lakása nem lehetett — tájékoztattak is erről, miközben a vásárlást intézendő, hivatalról hivatalra jártam. És hiába magyaráztam, magyarázkodtam, hogy ez a lakás tulajdonképpen egy lakás, csak az örökösödés kanyarai vezettek odáig, hogy az egy lakást valamikor két ember örökölte, és az egy egész lakásból így lett két egész lakás, és most újra egy egész lakás lesz, illetve nem lesz, hanem az is, csupán két tulajdonosa van, ezért hát az a matematikai • bukfenc, hogy nem fél lakás meg fél jakás az egy lakás, hanem egy lakás meg egy lakás az egy lakás... Ha ez így van: a két lakást egyesíteni kell, és ezzel elhárul minden akadály! * Megyek a Nagy Előd: a tanács műszaki illetékeseihez ügyfélfogadási napon, s ott szívesen fogadnak: semmi gond, az ilyen egyszerű ügyek megoldása kézenfekvő, mindennapos, jöjjek vissza két nap múlva, s kész az elvi hozzájárulás a két lakás újraegyesítéséhez... S két nap múlva vár a válasz: harminc napon belül írásban értesítjük Önt! Mégis, van remény? Tervrajz kell hozzá, építési engedély, bár falat, ajtó-ablakot nem mozgatnék meg, a helyiségek sem kapnának új funkciót... Es telnek a hetek, és jő a válasz írásban, hogy - az újraegyesítés nem a műszaki osztályra tartozik, hanem a lakásosztályra, mivelhogy nem építészeti témáról van szó. Megkörnyékezem hát a lakásosztályt A Közigazgatási Iroda vezetője Legyünk emberek újabb okmánybélyegekkel s kérvénnyel felfegyverkezve, s végtelennek tűnő idő után innét is kiebrudal- nak: ez egy magánlakás, az ügy pedig az igazgatási osztályra tartozik... Az igazgatási osztályon bájos hölgy fogad, s mentegetőzik — ő bizony meg nagyon új ember ezen a területen, munkakönyvében a tinta kétnapos — Egek Ura, ne hagyj el! — és Íakásegyesítési nyilatkozatot sem adhat, mert úgy tudja, de mindjárt utána is néz a jogszabályban, hogy... Hogy ilyen nyilatkozat nem kell. Nincs rá szükség. És a hölgy, ki akkor még csak pár hete hagyta el az iskolapadot s fejében még tán érettségi tételek zsongtak, elém tesz egy közlönyt, olvassam: az állampolgárok lakástulajdonának egyes kérdéseiről szóló aktuális rendelet szerint az a személy, illetőleg család, aki lakástulajdonnal nem rendelkezi, egy hat lakószobásnál nem nagyobb többlakásos épület tulajdonjogát is megszerezheti! * A történetet elmesélem dr. Albrecht Máriának, a Polgármesteri Hivatal közigazgatási irodavezetőjének; éppen annak a félig-meddig még diáklánynak kellett tudnia, ismernie azt a jogszabályt, amikor, ugye tanácsbeli eleink állítólag egytől-egyig a szakmailag legfelkészültebb emberekből verbuválódtak?! S ha ez így is lett volna: miféle rosszmájúság, nemtörődömség munkálkodhatott az emberekben? Mert, ha Isten malmai lassan őrölnek is — attól még őrölhetnének tisztességesen. Ez a rátermettség — jellemzi tömören az említett lányt dr. Albrecht Mária. Bárki bármilyen munkát vállal el, végez, alapvető, hogy arra rátermett legyen, akarja csinálni és szeresse csinálni. És ez sem többet, sem kevesebbet nem jelent egy ügyintéző esetében, minthogy az ügyfél problémáját meg akarja oldani, már csak a maga jól felfogott érdekében is. Hisz az ügyfél, akit elküldünk, lerázunk, felületesen tájékoztatunk, előbb-utóbb úgyis visszajön, nem nyugszik addig, amíg ügyét csak félig-meddig látja el- intézettnek. Az ügyintéző tehát kérjen alapos felvilágosítást, kérdezze ki az embereket, tájékozódjon, szerezze meg a lehető legtöbb, legszükségesebb információkat már az első találkozáskor, ezáltal a maga munkáját könnyíti, meg, nem pocsékolja idejét- energiáját félmunkákra. Egy ember, ha bekopogtat a hivatalba, nem szabad lerázni ötször — egyszer kell elintézni azt, amiért bizalommal fordul felénk. Sok az elégedetlen ember mostanság — nem mindegy milyen hírünket terjesztik a kerületben. * Dr. Albrecht Mária 1978-tól dolgozik a közigazgatásban, s pár hónapja Ferencvárosban; a közigazgatási irodát júliusban kezdte szervezni. Megszűntek az önálló hatáskörű osztályok, az iroda a hatósági ügyek területén működő csoportok munkáját fogja össze. Itt csapódik le az ügyfélforgalom kilencven százaléka, ide tartozik a szociális igazgatás, a gyámügy, a lakás- és helyiséggazdálkodás, az ipari-kereskedelmi munka, az anyakönyvi igazgatás, a népességnyilvántartás, az építésügyi és a szabálysértési ügyek, az ügyfélszolgálati iroda, az ügyvitel, mint kiszolgáló rész... A határozathozatal joga a cso- ortvezetők kezében van: annak a ezében aki ténylegesen is ismeri az adott ügyet. S egy hivatal csak akkor működőképes, ha ott a saját munkájukra odafigyelő munkatársak dolgoznak, s kellő türelemmel viseltetnek az ügyfelek iránt. Dr. Albrecht Mária megtapasztalt egyet s mást a közigazgatásban. Tudja, hogy elfásult, hozzánemértő emberekkel nem lehet dolgozni, dolgoztatni. De nem könnyű lelkünk jobbik felét adni munkánkba, amikor nap mint nap a pénzszűke, megélhetési gondjaink szorongatnak bennünket. S az is alapvető és logikus szempont, hogy előbb történjen valami, látható, értékelhető produktumot tegyünk az asztalra, amivel érvelhetünk, hogy most már aztán tessék tisztességesen, emberhez méltóan megfizetni munkánkat... Ördögi körnek látszik — az elmúlt évtizedekben túl sokszor lelkesítették fel az embereket, végül mindig kiszúrván a szemüket valami „nesze semmi, fogd meg jól” jutalommal. Egy kerület ügyintézése, az egyes csoportokban folyó tevékenység valahogy személytelenebb, mint például egy kis településé. Ez utóbbinál az emberek személyesen ismerik egymást, közelről látják a körülményeket, a sorsokat. A városi lét az emberek közti távolságot is megnöveli, a hivatallal való kapcsolat is merev, mondhatjuk tán, hogy lélektelen. A közigazgatási irodavezető nem kisebb célt tűzött ki maga s munkatársai elé: változtatni ezen. Legyünk emberek. Herceg Árpád 3
