Ferencváros, 1991 (2. évfolyam, 1. szám, 1. évfolyam, 1-5. szám)
1991. augusztus / 1. szám
A SZEGÉNYEK KÉPVISELETÉBEN HÍRADÁS A CSALÁDSEGÍTŐ KÖZPONTRÓL A telefonvonal túlsó végén nyugdíjas néni sírdogál, közben önnön sírása miatt röstellkedik. Ugyan hosszabb ideje kénytelen szociális segélyt igénybevenni, de eddig ő is viszonozhatta a maga módján a társadalom támogatását: rászorulóknak a kerületi családsegítő központon keresztül bútorokat, ruhaneműt ajándékozott. Az utóbbi hónapokban nehéz döntésre jutott: mivel képtelen megfizetni lakása rezsijét, azt kisebbre cseréli. Hogy miért telefonált elkeseredetten a családsegítő központnak? Új lakásába mosogató kellene, de nincs rá pénze, s az is nyugtalanítja, hogy a lakáscserével elveszíti telefonját, amit pedig betegsége miatt alig nélkülözhet. A családsegítő központban nem fontolgatják, alapszükséglet-e egy mosogató, s „hatáskörükbe” tartozik-e egyáltalán. Csak azt latolgatják, hogyan oldják meg a néni problémáját. Az magától értetődő, hogy segítenek a költözködésében is. A „tűzfészekkel” kezdődött „Egy hideg, sötét téli délutánon szinte beesett hozzánk egy fiatalasz- szony három kisgyerekkel. Fizikailag és lelkileg meglehetősen leromlott állapotban volt. Férje, tudtán kívül, eladta a lakásukat, s az asszony egyik óráról a másikra három gyermekével fedél nélkül maradt. Napok óta az utcán kóboroltak, pályaudvarok kövén töltötték az éjszakát. Láttuk és tudtuk, hogy azonnal tenni kell valamit. Estére sikerült meleg szobát találni: a segítőkész család a mi ügyfélkörünkből való volt, vagyis szegények szánták meg a még szegényebbet. Egy héten át vándoroltak családtól családig, míg végül elhelyezhettük őket egy átmeneti lakásban, amit a családsegítő központ bérel ilyen rendkívüli helyzetekre. Azóta is figyelemmel kísérjük a sorsukat. Hozzánk jön az asszonynak járó családi pótlék és gyes, mi szoktuk neki elvinni. Vidéken van egy kis háza-telke, s mivel ő maga a kicsiny gyerekek és anyagi helyzete miatt nem tud leutazni, majd levisszük, és segítünk pénzzé tenni az örökségét. A ház és telek árából szeretnénk valamilyen elfogadható állandó lakást szerezni.” A fenti esetet a ferencvárosi család- segítő központ vezetőjének elbeszélése alapján idéztem, s egy vaskos könyvet is megtöltenének azok a nehéz sorsokról szóló történetek, amelyekkel a családsegítő munkatársai szembesültek a központ létrejötte, 1989 szeptembere óta. A politikai-gazdasági célirányosság elszánt módszerességgel évtizedek óta írtja, rongálja a családi egyensúlyt garantáló közösségi viszonyokat (lakóhelyi közösségeket, rokonsági kapcsolatrendszereket), e pusztítás ellensúlyozására alakultak meg (országszerte a nyolcvanas évek közepétől) a családsegítő központok. A politikai kurzus csak ekkor volt hajlandó meghallani, hogy a családi boldogság nem maradéktalan, pedig mar hosszú ideje nyilvánvaló volt, hogy a család, az egykor otthont jelentő biztonságos „meleg fészek” mind több ember számára „családi tűzfészekké” vált. A családsegítő központokat tehát a természetes társadalmi kontroll hiánya tette szükségessé: a modern kor olyan találmánya volt, amely legalább az akut tűzfészkek felszámolására alkalmas. A hivatástudattól vezérelt családsegítők nevelési, életvezetési, konfliktuskezelési és egyéb, a családi élet regenerálódását segítő tanácsokkal látták el a rászorultakat. Főként lelki-mentálhigiénés problémákkal foglalkoztak. Az 1989-ben megalakult ferencvárosi családsegítő központ már létrejötte pillanatában is csak részben végezhette azt, amire elvi jogosítványa volt. Nem az állam vagy a hivatal korlátozta tevékenységüket, s nem is a munkára való elszántság hiányzott. Működésének tartalmát a társadalmi méretű elszegényedés korrigálta. Ferencváros (tán nem sérti a lakosokat) a főváros szegényebb kerületei közé tartozik. E szomorú státus miatt a kerületiek már akkor tapasztalhatták életviszonyaik romlását, amikor még általános inflációról és a munkanélküliségről jóval kevesebb szó esett. A szociális érzékenységű családsegítők híre gyorsan, szinte hólabdaszerűen terjedt a kerületben, s így a társadalmi igényekhez igazodva ma már főként „szegénység-kezeléssel” foglalkoznak. Úgyan ez is családi ügy, de nem elsősorban mentálhigiénés természetű. Nem kifizetőhely! A kívülálló általában úgy gondolja, hogy a szegényeken csak pénz segít. A József Attila lakótelepen lévő központhoz évente ezrével fordulnak segítségért, de az „ügyfelek” nem segé- lyosztó helynek tekintik. Mint Gedeon Ándor, a családsegítő vezetőjeelmond- ta, 800 ezer forintjuk van a bajbajutottak támogatására. Az ügyfelek számát tekintve egy személyre évente 1800 forint jut. Hogy mire költik? Például lakásfestésre, öt átmeneti lakás bérleti díjára, s olykor kisegítik a munkanélküli segélyre hónapokat váró sokgyerekes családfőt. Súlyos gondok megoldására már nem futja. Legutóbb három szociális intézmény adta össze egy ötB ermekes család villanyszámláját. a csak pénzzel tudna szolgálni a családsegítő, nem adnák egymásnak az emberek a kilincset.- Mire van elsősorban szüksége a családsegítőhöz forduló rászorultaknak? - kérdeztem Gedeon Andort.- Aki szegény, nemcsak az anyagi javakat nélkülözi, hanem az életvezetés képességét is. Bármibe fog, sikertelenség kíséri. A következmény: halmozottan hátrányos helyzet. Az állami gondozott például alig bízik benne, hogy megkaphatja az egyszeri életkezdési segélyt, sokszor azt sem tudja kideríteni, hogyan, mi módon juthatna hozzá. Sokan egy egyszerű kérvény kitöltésének, beadásának módozataival sincsenek tisztában. Ezért is mondhatom, hogy elemi feladatunk a hivatalos szervezetekkel kapcsolatos ügyek intézése, s igyekszünk feltárni a szegénységet enyhítő társadalmi lehetőségeket. „Szociotúra” képviselőknek- Mit szól ehhez az érdekvédelemhez a hivatali szféra és civil társadalom?-Amikor kerületszerte általánosak voltak az önkényes lakásfoglalások, 60 helyzetről környezettanulmányt készítettünk. Ezzel bizonyítottuk, hogy a lakásfoglalók 70-80 százaléka úgymond normális életvitelt folytat: nem szétverni, hanem megmenteni, lakni szeretnék az évek óta használatlan, leromlott lakásokat. Ekkor a képviselőtestület tagjai számára „szociotúrát” szerveztünk. Az eredmény: csökkent a bizalmatlanság, s nőtt a segítőkészség. Egyik apró bizonyíték: a testület tagja, Tomka Aladár rendszeresen befizeti képviselői tiszteletdíját szociális célú alapítványunkba, s több képviselő is tett már hasonló ajánlatot. Amikor mindenki szegényedik, a legszegényebbekre kevesebb figyelem jut. A gazdálkodó egységeket nemigen jellemzi a szociális érzékenység: valamennyien az eredményességgel vannak elfoglalva. S itt következik a „reklám helye”, a gazdálkodók tekinthetik akár kérésnek is: a ferencvárosi családsegítő központ augusztusban hátrányos helyzetű gyerekek ingyenes nyaraltatására készül. Július végéig nem tudtak a gyerekek utazásához szállító járművet szerezni. Aki segíteni tud, jelentkezzen! E kéretlen hirdetés feladója nem a családsegítő központ, hanem a^ újságíró. Orszigethy Erzsébet 4
