Ferencváros, 1989 (1. évfolyam, 1-7. szám)
1989. október / 6. szám
Ferencváros • Ferencváros • Ferencváros Címeres kör „Ha az osztrák címerben elfér a sarló és a kalapács, akkor a mi címerünkben is helye van a vöröscsillagnak” — mondják a konzervatívok. Itt, Ferencvárosban is föl-föléled a vita az ország címerének helyreállítása körül, noha a megélhetési gon- dog némileg hátrébb szorítják a jeles szimbólum kérdését. Afelől nincs kétség, hogy a jelenleg még érvényben levő, sztálinista beütésű címert ki kell iktatni életünkből; az ellenben még dilemmát okoz: melyik címert válasszuk a két lehetőség közül. A koronásat-e, mint azt egyre többen állítják, vagy térjünk vissza a múlt század közepén pár hónapig, valamint 1956 őszének néhány napjáig érvényes Kossuth-címerhez? A választás sokak számára magától értetődő, akadnak viszont, kik kételyek közt gyötrődnek. Akik a koronás címer mellett voksolnak — mindegyre számosabban —, azok érvei világosak. Évszázadokon át ez a szimbólum jelképezte a magyarságot, csak az ötvenes évekbeli külső behatás fosztotta meg a népet címerétől. Ezt kell tehát helyreállítani. Azaz: feltétlenül a koronával együtt! Az évezredes fejdísz ugyanis már az Árpádok alatt előbbre való volt a királynál; az uralkodónak olyan esküt kellett tennie, miszerint „a királyság jogait és a korona méltóságát sértetlenül fogja megőrizni”. Zsigmond idejében pedig olyan törvényt alkottak, miszerint a király nem tehet „az ország valamint a szent korona közös haszna ellen”. Láthatjuk tehát, hogy kissé a magyarság ellen van az, aki a korona ellen ágál. Mégis — az utóbbi évtizedek torz történelemoktatása, valamint a rossz értelemben vett munkáspropaganda hatására — nem kevesen ódzkodnak a koronától, s az anélküli, ívekkel cifrázott változatra, a Kos- suth-címerre szavaznának. Segíti őket ebben a Kossuth iránti rokonszenv is, hiszen korunkban alig bukkanni hiteles politikusra, jó érzés emlékezni rá, hogy legalább a múlt században voltak ilyenek magyar földön. Érthető az igényük, ámbár nagy veszteség lenne lemondani a koronás címerről; a mai helyzetben alighanem maga Kossuth is helytelenítené ezt És nemcsak Kossuth helytelenítené azokat a hajmeresztő ötleteket, amelyekre a bevezető mondat utalt. Azokat, amelyek akár a koronás, akár a Kossuth-címer valamifajta kiegészítését célozzák. Nevettető volt az egyik országgyűlési képviselő elgondolása, miszerint a Kossuth-címert búzakoszorúval kellene körbevenni, hogy átmentsünk valamit a mai címerből. Abból a címerből, amely a címertan szabályainak felrúgásával, a magyar heraldika hagyományainak semmibe vételével, külföldi diktátumokhoz igazítva k'- szült történelmünk egy sötét korszakában. Éppígy kesernyés derűre fakaszt az a próbálkozás is, amellyel a konzervatívok vörös csillagot szeretnének fölfabrikálni a Kossuth-címer tetejére!... Még a mai „sajtószabadosság” idejében sem tűrné a nyomdafestéket az a kommentár, amely ez után az idétlen ötlet után kikívánkozna az ember tollából. Akad koronáscímer- párti, aki épp azért ragaszkodik a Szent István-i fejdíszhez, nehogy „valakik” túl üresnek találják a Kossuth- címer tetejét, s valamit — még — odabiggyesszenek!... Molnár Pál Érdektelenség, vagy információhiány miatt? Nem lesz hittanóra az iskolákban Értesítem, hogy a Művelődési Minisztérium államtitkára 41.503 89./XII. számú intézkedésében az 1989/90. tanévre a hittanbeíratások rendjét az alábbiak szerint szabályozta: „A jelenlegi társadalmi-politikai körülményeket figyelembe véve szükséges és indokolt a hitoktatással kapcsolatos néhány — a korábbi szabályozást oldó — gyakorlati intézkedés megtétele azt megelőzően is, hogy a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházügyekről szóló jogszabályok korszerűsítésére sor kerülne. A fent említettekre való tekintettel a továbbiakban a Művelődési Minisztérium nem írja elő a hittanbeiratások időpontját. A korábbi gyakorlattól eltérően — az 1989 90. tanévre — nem az alap- és középfokú oktatási intézményekben történik a hittanbeíratás, hanem a lelkészek gyűjtik össze a nyár folyamán a jelentkezéseket. A beírt tanulók névsorát — legkésőbb 1989. augusztus 20-ig — kell eljuttatni a körzetileg illetékes iskola igazgatójához, azzal a kéréssel (ha erre igény van), hogy a hitoktatáshoz szükséges tárgyi feltételeket biztosítsa. Vitás esetben kérni kell az intézményt fenntartó tanács közreműködését.” A hittanbeíratásokról sem szöveges, sem statisztikái összesítést nem kérünk.” Eddig tehát a levél, amellyel kapcsolatban van némi ellenérzésünk. Nem tartalmával, hiszen a szabad vallásgyakorlás alapvető emberi jog, melyet ma már a-művelődési és oktatási kormányzat is intézményesen támogat. A levél mégis ahhoz a Mátyás királyról szóló mesékhez hasonlítható, amelyben az okos lány ad is neki valamit, meg nem is. A levél ugyanis június 6-án íródott, tehát az iskolaév végén. A határidő pedig augusztus 25-én — a tanévkezdés előtt — lejárt. És csodák csodája! (lapzártáig) egyetlen plébánia nem jelentkezett az iskolákban teremigénnyel. De hogy is jelentkezhetett volna, mikor ez az idő — s ráadásul nyári szünidő! — igazán kevés volt arra, hogy mindenki, akit érdekelhet megismerje a levél tartalmát. Persze az is lehet, hogy ez az érdektelenség valójában nem az információhiányra vezethető vissza. Elképzelhető, hogy olyan kevés gyerek jelentkezett hittanra, hogy az ő tanításukat a plébániákon is meg tudják oldani. Az igaz, hogy a múlt évben sem volt túlzott az érdeklődés a vallásoktatás iránt a Ferencvárosban (hivatalosan), mindössze 12 gyerekről tudtak a tanácsiak, akik hittanra jártak. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nincs, csak találgatni tudunk. Az biztos, hogy szeptemberben nem illesztettek a kerületben az órarendbe egyetlen hittanórát sem. . Félreértés ne essék, nem a hittanoktatás mellett agitálunk, de nem is ellene. Csupán a minden bizonnyal jószándékú, ám késve kiadott intézkedés sikertelenségének okaira keressük a választ. Lányok, ne ugráljatok! Szegény az eklézsia A Ferencvárosban jelenleg egyetlen egyházi iskola található, ám az is rendkívül leromlott állapotban. A kerület, s a főváros egyetlen római katolikus leánygimnáziuma, a Patrona ■ Hungáriáé már régen megérett a felújításra — tájékoztattak a kerületi tanács művelődési osztályán. A tanácsiak úgy tudják, hogy az épületnek vannak életveszélyes része is. Arról is hallottak, hogy bizonyos folyosókon csak egy ember mehet át egyszerre, mert félő, hogy leszakad. De azt is mesélik, hogy a belső, in- ternátusrészben tilos a lányoknak az ágyról leugrani, mert a födémszerkezet ezt nem bírja ki, nagyon elöregedett. Pedig hát a lányok, akik idejárnak, ugyanúgy szeretnek mozogni, mint a többi mai tizenéves. A gimnázium eleddig állami támogatás nélkül működött. Az idei tanévtől kezdődően viszont már ők is kapnak, természetesen a létszámtól függően, ugyanúgy, mint bármelyik más iskola Magyarországon. Nagyon valószínű, hogy a támogatás azonban csak a gimnáziumi épület fenntartására lesz elegendő, a felújításra nem. Erre a munkára, ami egyre elkerülhetetlenebbé válik, más módot, formát kell keresni. A gimnáziumban egyébként nyolc osztály tanul. Négy évfolyamon 323 diáklány koptatja a régi iskola folyosóit. (iván) Bérlet vagy tulajdon? „Örülök annak, hogy ilyen szépen, a régi szociáldemokrata hagyományokhoz méltó türelemmel, a másik véleményét is tiszteletben tartó elvtársi légkörben tudtunk eszmét cserélni egymással...” — e mondattal zárta le a IX. kerületi alapszervezet egyik vezetője azt a tanácskozást, amelyen (néhány kívülálló szakember közreműködésével) a Magyar Szociáldemokrata Párt agrárpolitikáját igyekeztek körvonalazni. őszintén szólva, az egymás nézeteivel szemben tanúsított megértésre nagy szükség is volt ezen a megbeszélésen, mert a fölszólalók fölöttébb különböző, olykor egymással szöges ellentétben álló nézeteket fogalmaztak meg. Volt például olyan, aki bámulatos — és az ország talponmaradásá- ban is döntő szerepet játszó — teljesítményként értékelte azt, hogy a magyar agrárszektor a mostoha körülmények (a gép és vegyszerhiány, az egyébként igen silány országos átlagnál is fogyatékosabb infrastruktúra, az iparban megszokottnál is jóval tetemesebb nyereség elvonások) közepette is világszínvonalú eredményeket produkált számos területen. Ezzel szemben akadt olyan is, aki az ország bajba jutott szekerének a kátyúból való kirángatását csakis egy módon tudta elképzelni: ha IV. Bélához hasonlóan erősen fejlesztjük a bányászokat! Aztán: volt aki úgy vélte, hogy a magyar paraszt sohasem gazdálkodott önállóan. Más viszont éppen az ellenkezőjét állította: a magyar kisparasztnak az Cristen se parancsolt! Néhány fontos kérdésben azonban teljes volt az egyetértés. így például abban, hogy bár az erőszakosan szervezett és túlhaladott mértékű szövetkezetesítés sokat ártott a termelőszövetkezeti mozgalomnak, ezért a nagyüzem, mint gazdálkodási forma, beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és alapjaiban csak rá épülhetnek a magyar mezőgazdaságot modernizáló akaró elképzelések. A veszteségesen működő közös gazdaságok mesterséges fönntartása túl sok pénzébe kerül az államkasszának ahhoz, hogy ezek létéhez továbbra is ragaszkodjunk. — És ezzel nem kevesebbet ismertek el a vitázők, mint hogy igenis indokolt a földet újból magánkézbe adni. Legalábbis bizonyos helyeken és bizonyos mértékig — ezt különös nyomatékkai hangsúlyozták! Magyarországon pillanatnyilag mintegy 600 ezer hektár föld fekszik parlagon, és legalább ekkora az a terület is, ami pillanatnyilag a veszteségesen gazdálkodó termelőszövetkezetek kezelésében áll. Káposztás János Állok a közértben és a húsárut nézegetem. Csak úgy futólag, mint közömbös szemlélő. Közönyöm oka, hogy az utóbbi időben leszoktam a húsevésről. Nem szeretem sem a rövid karajt, sem a hosszút, sem a combot, sem a velőt, a pacaltól pedig egyenesen undorodom. Hát még a felvágottak! A sonka, a téliszalámi vagy a tarja! Mondhatom, kiráz tőlük a hideg. Nem, ezekből a világért sem ennék egy falatot sem! Sokkal inkább kívánom a jó kis porcot, vagy. azt az igazi, hús nélküli szalonnát, és néha, nagy ritkán a disznósajtot. Az az igazi ám! Ezektől lehet hízni, meg attól a rengeteg kenyértől, amit mellé fogyaszt az ember. Mert bevallom, nem puszta egyéni szeszély vagy ízlés határozza meg étrendemet, hanem szigorúan tudományos hízókúra. Túl sovány vagyok. Rosszul érzem magam a bőrömben. Kilógok az országos átlagból, hiszen közismert tény, hogy Kö-„ zép-Európa nem szerencsés tájain élő honfitársaim túlnyomó többsége elhízott. Én olyan szeretnék lenni, mint a többiek! De félek, ezzel mégsem leszek igazán jó állampolgár. Igaz, túlsúlyosnak túlsúlyos leszek, de még vásárolok. Ez pedig nagy hiba, hiszen így én is kiveszem a részem a népgazdasági egyensúly kibillenéséből. A megtermelt árumennyiség és a vásárlóerő amúgy is ingó vagy éppen nem is létező balanszát döntögetem. Tehát le kéne szokni a vásárlásról. Igaz — de ne vegyék dicsekvésnek —, sok területen már sikerült is. Például még ha kényszeríteni próbálnának, akkor sem vennék hifi-tornyot magamnak. Sőt, a színes tévéről is lemondtam már, s talán nem fogják elhinni, cipőt is csak kétévente veszek. A gyerekek pedig az enyémet hordják. A télikabátom közel tízéves, a nadrágjaimat a feleségem varrja. Láthatják, én mindent megteszek. Tőlem már létre jöhet az a hőn áhított népgazdasági egyensúly. A jövőben pedig ígérem, csökkenteni fogom mértéktelen dohányzásomat is. Napi két cigarettáról egyre szállítom az engedélyezett mennyiséget, sőt a kávé helyett is csak egy-két koffeinmentes csészével fogok inni. Meg hát időm sincs ezekre a dolgokra. A tavalyi évig még csak egy másodállásom volt, s ebből egészen tisztességesen megéltünk a két gyerekkel meg a feleségemmel. Igaz, nyaralni évek óta nem voltunk, moziba is havonta csak egyszer jártunk, mert ha a nagyit is vittük, akkor egy amerikai filmet háromszáz forintból tudtunk megnézni. Mellé a perec, rágógumi, üdítő a gyerekeknek jutalomképpen, hogy nem törték össze a büféspultot — s máris sopánkodott a feleségem, hogy mit eszünk • a hétvégén. De hát ez már a régmúlté. Régi szép idők — mondhatnánk. Mert jöttek az idei áremelések. Pedig tulajdonképpen én szeretek dolgozni. Sőt, gyűlölöm a léhűtőket. Így hát vállaltam egy harmadik állást is. Most már jól érzem magam. Igaz, mindössze öt órát alszom naponta, a gyereknevelésre pedig csak annyi időm jut, hogy két pofont lekenjek nekik, de nem bánom. Nagypapa is mindig azt mondogatta, ők nyolcán voltak testvérek, enni sem volt néha mit, mégis tisztességes emberek lettek. Meg különben sincs szükségem sok pihenésre. Üresjáratokra. Mint a fejlett országokban. Ahol, ha befejezték a munkájukat, akkor színházba, moziba mennek, szórakozni járnak, sőt sportolnak, és még utazásra is jut idejük. Meg pénzük. Nekem ne beszéljenek! Ez a kapitalisták kegyetlen törvénye.-Az embereknek minden szabad percüket pihenésre kell fordítaniuk, különben elbuknak a munkahelyi hajszában. Ott nem lehet hibázni! Csak kiegyensúlyozottan, fiatalosan lehet dolgozni. Micsoda erőfeszítésbe kerülhet ez nekik! Micsoda árat fizethetnek érte! Bezzeg nekem! Nyugodtan dolgozhatom három állásban, a kutyát sem érdekli, hogy esetleg nem pihenem ki magam. Engem nem zsákmányol ki senki, a szabadidőmmel azt csinálok amit akarok. Nekem nem parancsolnak, hogy csak 8 órában dolgozhatok, a többiben pihennem kell. Hogyne! Vereckei Zoltán AIX. KERÜLET LAPJA • AIX. KERÜLET LAPJA • AIX. KERÜLET LAPJA 10 Hogyne!
