Ferencváros, 1989 (1. évfolyam, 1-7. szám)
1989. július / 4. szám
» Ferencváros • Ferencváros • Ferencváros Mindenkinek van egy álma... énekelte jó néhány évvel ezelőtt Harangozó Teréz, s többségünknek valóban álom a lakás. Általában még csak nem is úgy, hogy: álmaink lakása, hanem pusztán csak a lakás. Jobb híján egy átmeneti, vagy egy szükség. Mert családalapító fiataloknak, de sok esetben középkorúaknak is elég lenne ennyi. A Ferencvárosban 8 ezer lakásigénylőt tartanak számon. Közülük 55-en megengednének szükséglakással is. Ugyanakkor tudjuk, több tucatra tehető azoknak a lakásoknak a száma, amelyeket évek óta nem fogad el senki. Ezekről az ellentmondásos adatokról érdeklődtünk a IX. kerületi- tanács lakásügyi csoportvezetőjénél, Simon Lajosnál. Valójában hány átmeneti és szükséglakás vár kiutalásra? — Mindenekelőtt tudni kell: a jogszabályok értelmében szükséglakásnak az egyetlen helyiségből álló lakóterület felel meg. Tehát egy szoba-konyha is már lakásnak minősül, függetlenül az állagától. — Azzal pedig sok esetben bajok vannak ... — Valóban: a kerületben található mintegy 30 ezer lakás 70 százaléka csökkent minőségű. — Jelenleg hány öröklakás vár a Ferencvárosban bérlőre? — Körülbelül 100 üres lakással rendelkezünk. Ezeknek fele már évek óta lakatlan, többségük a nem ritkán másfél, két méter magasságig vizes falak miatt. A szükséglakások száma tízre tehető. — Mi lesz ezeknek a gazdátlan lakásoknak a sorsa? — A közeljövőben lakásfelújítási pályázatot írunk ki rájuk. Amennyiben így sem kelnek el, visszaminősítjük őket, s kikerülnek a névjegyzékből. Sorsukról a későbbiek során sürgősségi szempontok figyelembevételével, társadalmi bizottság fog dönteni. — V — Vedd meg a lakásodat! A romlás előre jelezhető. Jelenleg a Ferencvárosban az állami tulajdonban levő lakások mintegy 16 százalékát nem újították fel; az ezredfordulóig, változatlan „tempó” esetén, a lakásállomány 41 százalékánál lesz elmaradás. Ami azt jelenti, hogy a 30 évente esedékes felújításra. ennyi lakásnál nem kerülhet sor. Ebből következik: az embereknek még több okuk lesz arra,' hogy szidják az IKV-t. — Minek tulajdonítható ez a csőd? Nem egy nyilatkozat szerint a lakások kezeléséhez, felújításához sosem volt elég a pénz ... — így van — válaszol Balázs István, a IX. kerületi Ingatlankezelő Vállalat igazgatója. — Téves az a nézet, hogy bevételeink az üzemeltetést, a karbantartást, s az időszerű felújításokat együttesen fedezni tudják. Amiből gazdálkodunk, annak 48 százaléka csupán a lakbér, a többit a költségvetésből kapjuk. — A központi forrás feltehetően még kevesebb lesz; milyen megoldásban reménykednek? — Gyorsítani kell, gyorsítani szeretnénk a tanácsi lakások értékesítését. Mindenekelőtt az 1955 előtt épült, s azóta már felújított, illetve ez időpont után épült lakások bérlőitől számítunk nagyobb érdeklődésre. — De megéri-e majd a lakóknak? Sokan azt mondják, éppen elég bért fizettek idáig, s ezért nem sokat kaptak ... Jól tudjuk, sok kisjövedelmű, nyugdíjas ember él a kerületben ... — Mindenképpen megéri a vásárlás, mivel igen kedvezőek ehhez a feltételek. Például egy kétszobás, 60 négyzetméteres lakást másfél millió forintra értékelve, ennek tizenöt százaléka, azaz 225 ezer forint a vételár. Részletre vásárlás esetén ennek tíz százalékát kell befizetni, a többit meghatározott idő alatt, három százalékos kamattal. — És ha egy összegben fizetnének? — Ez esetben a tulajdonost az említett 225 ezer forint negyven százalékát kitevő kedvezmény illeti meg, tehát 135 ezer forintért juthat lakáshoz... De ez nálunk nem lenne jellemző: a kerület lakóinak negyede nyugdíjas. , — Már eddig is több változást megéltek, s idén újabb enyhítésekről jelentek meg jogszabályok... — Igen, így ez év elejétől már a 12 lakásosnál nagyabb épületek is elidege- níthetők, egyetlen vételi szándék bejelentése esetén. A közeljövőben további változások várhatók az értékesítés feltételeiben. — Kedvező módosításokra számít? — Igen, az adás-vétel egyértelmű gyorsítását várjuk, s reméljük mi is, az újabb szabályozástól. — Nem egyszer halljuk, hogy a lakások értékesítése ilyen kedvezményekkel, az állami vagyon elherdálához vezet... ön mit válaszol erre? — Amíg az ingatlankezelő tevékenység egyértelműen veszteséges, addig nem lehet elherdálásról beszélni. — Kényszeríthetnek embereket arra, hogy megvásárolják a lakást, melyben élnek? — Semmiképen nem kerülhet ilyesmire sor. ‘ — És ha egy-egy épületben nem mindenki vállalja a lakásvételt, mert például nincs rá pénze? — Azok a házak vegyestulajdonú ingatlanokká alakulnak át. Ez ugyan körülményessé teszi ezek kezelését, különösen, ha a tanácsi lakások vannak többségben, de nincs más út. — A legutóbbi tanácsülésen elmarasztalás érte az IKV-t, hogy keveset tett ingatlanjai értékesítéséért. — Ezt nehéz lenne elfogadni. 1987 végéig csak három épületből érkezett vételi kérelem, a jogszabályi szigorítások mérséklése után tavaly a második félévben ugrott meg az igénylések száma. Lényegében csak nemrég kezdtünk felkészülni erre a munkára. Kevés a szakemberünk, ugyanakkor sokféle feladatot kell elvégeznünk a 10 milliárdos értékű lakásállomány fenntartásához. Utalnék arra, hogy nekünk rehabilitációs főmérnökséget is kellett létrehoznunk. — Tizennyolc pontban foglalták össze az elidegenítési eljárást. — Igen, bonyolult folyamat az, amit nevezhetünk bürokratikusnak, csökkenteni azonban nem lehet. A vásárlás kezdeményezésétől, az értékbecslésen, a társasházzá alakításon át, az adásvételi szerződés megkötéséig minden szükséges mozzanatot felsoroltunk. Jó lenne, ha mindezt mi tudnánk végezni, mert olyan vállalkozó, aki a teljes feladatot is gyorsan elvégezné — egyelőire nincs. — És pénzük volna hozzá? — Ez a másik nagy gondunk. Az alapító okirat készítésének költségét vállalatunknak kell megelőlegezni. Egyetlen bérlemény esetén, régi, nem lakótelepi épületben ez tízezer forint, mely összeg csak a vételár-előleg befizetésekor térül meg, egy-másfél év múlva. T. G. 1956 II. rész Az ungvári börtönben A fapados szerelvényen — talán mondanom sem kell: rettenetes volt a hangulat. Többségükben 18—20 éves srácok, s irány Szibéria? Ütközben kétségbeesetten próbáltunk üzenni a szülőknek: neveinkkel telein papírokat szórtunk ki h vonat ablakából. A szerelvény mindig csak a nyílt pályán állt meg, s olyankor az orosz katonák körülzárták a kocsikat. Menet közben is a vagon mindkét oldalán, kint a peronon, töltött géppisztolyos katonák álltak, lehetetlen volt a szökés. Mégis megpróbálkoztunk vele: elkezdtük felszedni a padlót, de éppen hogy csak meg tudtuk bolygatni. Pokoli nehéz volt. Sokan hisztériáztak, hogy ha észreveszik az őrzők, agyonlőnek minket. Abbahagytuk, szerencsénkre, mert az út végén derült ki: a legutolsó vagon platóján fényszóróval, gépfegyverrel felszerelt katonák figyelték a síneket. Este 9 óra felé érkeztünk meg Csapra. Ott teljesen zárt, szűk rabszállító autókba raktak át mindenkit. Valószínűleg innen eredhet a klausztrófóbiám: azóta sem bírom a zárt tereket. Így vittek minket az ungvári börtönbe. Belül függőfolyósok, a szintek közt dróthálók. A cellák kicsik, központi fűtéssel. Bent két oldalt öt-öt emeletes ágy, középen egy hatalmas asztal, ahol mindenki elfért, s az egyik sarokban guggolás vécé. Az ajtóval szemben egy kis ablak. Éjszakánként állandóan égett a villany, a fejét senki sem takarhatta be, sőt még a kezét sem rakhatta a pokróc alá. Naponta háromszor kaptunk enni. A szakács nagy találékonyságról tett tanúbizonyságot: rendszerint borsót vagy babot, kását vagy káposztát kaptunk. Reggelente mindenkinek járt még 6 szelet kenyér és hat szem kockacukor. A kiszolgálást orosz foglyok végezték. Az innivalót is ők hozták, mivel csap nem volt a helyiségekben. Az első napokban még teát kaptunk, később már csak meleg vizet. Alumíniumpoharakból ittunk, ami azért volt jó, mert kiválóan lehetett morzézni velük. Így beszélgettünk a szomszédos cella lakóival. Megkezdődtek a kihallgatások. Visszatérő kérdés volt: ki használt fegyvert, és kit lőtt le? Kiderült, sok esetben jobban ismerik az eseményeket, mint mi. Bántani nem bántottak, legfeljebb kényszermunkával fenyegettek. Az egyik ilyen kihallgatáskor történt, még az első időkben, hogy azt mondták, rakjak ki mindent a zsebemből. Én meg teljesen elfeledkezve mindenről kotorászom, s egyszer csak kezembe akad egy darab Sztálin. Mármint a szobrából az a kis töredék, amit még egy ismeretlen nyomott a kezembe Budapesten, azzal: Bajtárs ezt tedd el! Egy pillanat alatt megizzadtam, hogy mi lesz most. Kitettem az asztalra. Kérdi a tiszt: Mi ez? Hát mit mondjak erre neki? Egy darab Sztálinból? Persze nem vallottam be, nem is kaptam vissza, hiába kértem. Lehet, hogy azóta is levélnehezéknek használja. Fogvatartóink szokása volt, hogy kihallgatás után mindig más és más cellába vittek vissza minket. így ismerkedtem meg Kopácsi Sándornak egy fiatal rokonával. Ennek a fiúnak volt egy olyan sárga cipője, amit még Budapesten az egyik nyugati segélyszállítmány kiosztásakor kapott. Majdnem ez lett a veszte, mivel a szovjet tisztek következetesen rá akarták bizonyítani: nyugati cipőben csak nyugati kém járhat. Ma már ez hihetetlen, ugye? A másik szokásuk volt, hogy kihallgatások előtt egy vécé nagyságú cellába dúgtak be mindenkit, hogy ott puhuljon. Így történt velem is. Jött is a légszomj rendesen. Én meg kínomban, jó magas volt a helyiség, amolyan kürtő- szerű, fent ablakkal, kitámasztottam kezem, lábam, aztán irány fölfelé. Már éppen a tetején voltam, kezdtem volna nézelődni, amikor hallom, csattan a retesz, s látom, nyílik az ajtó. A résen bedúgja a fejét egy katona. Néma csönd, majd egy döbbent üvöltés, ajtócsattanás, s rohanó léptek. No, ennek a féle sem tréfa, gondoltam, szépen leereszkedtem. Nekitámaszkodtam a falnak, s vártam. Egy perc sem telt el, ismét kivágódott az ajtó. Szemben velem a sápadt katona, mögötte néhány tiszt, és mindegyik ordított: Hol volt, hol volt, hova ment? Én meg csak néztem rájuk angyali nyugalommal: Miért? Hát hova lehet innen menni? Semmit sem csinálhattunk napközben. Ültünk a cellákban, s legfeljebb az asztalba karcolt sakk- és malomtáblán játszottunk. A figurákat mi is kenyérbélből készítettük, mint a regényekbe\i. Nem volt nehéz a jó ragacsos, nyúlés orosz kenyérből. Kértük, hogy engedjenek dolgozni: nem. Akkor adjanak olvasnivalót: nem. Ügy? Morze jobbra-balra az alumínium poharakkal, aztán már másnap senki sem kért reggelit. Volt is felfordulás: jött a parancsnok, a politikai tiszt, végül aztán két nap múlva nagy ruhás kosarak — könyvekkel. Emlékszem még a pecsétekre is belül: a Szabó Ervin Könyvtárból volt mindegyik. Igen, sztrájkoltunk máskor is. Valamivel később, november vége felé lehetett. Zenét hallottunk valahonnan. Ügy tűnt, filmet vetítenek az épületben. Kértük, hadd nézzük meg mi is. Természetesen nem engedtek, hát újra éhség- sztrájkba kezdtünk. Végül is megengedték, s a függőfolyosó túloldalán levő kultúrterembe vittek minket. Cellánként ültünk, köztünk egy-egy üres padsor, nehogy beszélgetni tudjunk. Elkezdődött a filmvetítés. Mondanom sem kell, emiatt többet nem sztrájkoltunk: borzasztóan rossz orosz filmet vetítettek. Voltam sötétzárkában is. Az egész pedig olyan egyszerűen kezdődött. Éppen énekelgettem, amikor beszólt az őr oroszul, hogy hagyjam abba. Én meg oroszul feleltem neki, hogy nem értem, és folytattam. Megint bejött, megint odaszólt, én ismét azt válaszoltam: nye ponyemájú, és daloltam tovább. Harmadszorra megint ugyanez történt, aztán amikor az őr negyedszer nyitott be, hirtelen megszólalt magyarul: Nem megmondtam te büdös csirkefogó, hogy fogd be a pofád! — aztán kivágott a folyosóra. Pedig én sem voltam a vízilabdás termetemmel kisgyerek, de az a pasi akkora volt, mint egy háromajtós szekrény. Szűk sötétzárkába vittek. Üvöltöttem, mint a fábaszorult féreg — mégint fuldokoltam — és orvost követeltem. A köztörvényesektől tudtam, hogy a sötétzárkában levő rabokat mindig megvizsgálják az orvosok. De csak annyi történt hogy a szomszédos sötétzárka foglya is elkezdett üvöltözni, így egymással üvöltöztünk jó ideig. Végül visszavittek a cellámba, de az egész borzasztó élmény maradt. Hetek teltek el, mire először kimehettünk a börtön udvarra sétálni. Körben ott álltak a fegyveres őrök. Beszélgetni tilos volt, ám énekelni lehetett. El is kezdtük, mint az operaénekesek. Ilyeneket, hogy mi van a Kovács Pistával, meg mit tudsz a Barnabásról, s a cellákból jött a felelet. De nem sokáig, mert az őrök nagy része tudott magyarul. (befejezése köv.) Vereckei Zoltán A IX. KERÜLET LAPJA A IX. KERÜLET LAPJA A IX. KERÜLET LAPJA 7
