Ferencváros, 1989 (1. évfolyam, 1-7. szám)

1989. június / 3. szám

Ferencváros • Ferencváros • Ferencváros Egyesülhetünk? Szocdem Népszava! — [kiabálja a rik­kancs. A majális tömegében egyire kö­zelebb sodródom hozzá. A rikkancsnak nem a szavai (vonzanak: „Ez a nép iga­zi újságja, ebben csak az igazat olvas­hatja” stb. Szegényke biztosan nem 'is­meri az újságokat, de hát moslt nem ilyen lényegtelen dolgok érdekelnek ... a rikkancs egyszerűen gyönyörű. Fiatal, üde, bájos, szexisen domboro­dik mindene, aminek csak kell. Leper- kálom a 19,— Fit-ot, megtudom, ez a lap ára, nem tagdíj. Próbálok Asmenked- nd, de akárhogy is mézem a lányit, nem hasonlít az édesanyámra, az anyósom­ról nem is beszélve. Látom, az időjárás elemzése sem keltené fel a bájos rik­kancs érdeklődését. Miközben zavartan forgatom kezem­ben az újságot, egy cikk láttán mentő ötletem itámad. Címe: »A két munkás­párt „egyesüléséről”«. — Te szocdem vagy? —- kérdezem, nem minden hátsó szándék nélkül. — Igen — feleli meggyőződéssel a lány. — Én meg kommunista — csillan fel a szemem és már szinte érzem a mur- kásegységet erősítő egyesülésünk mámo­rát. — Tudom miire gondolsz — mondja a lány kacér, de mégis kijózanító pillan­tással a szemében. — Meséit rólatok a nagymamám, ugyanis őt is megkívánta egy kommunista, valamikor 1948 tájé­kán. Beadta a derekát, de hamarosan rájött, hogy csak „arra” keltáit neki. Később már nem szerette, sőt ütötte, verte. — Igaz — mért végig huncut mosoly- lyal az arcán —, az a kommunista, aki­ről a nagymamám mesélt, nem volt ilyen magas és csinos, mint te, kopasz volt és kövér, de azért nem hiszek ne­ked sem... Leforrázva oldalágiam tovább, és közben azzal vigasztaltam magam, hogy ha bebizonyítom: nem vagyok olyan, mint az a 40 évvel ezelőtti kommunis­ta... talán' legközelebb hisz majd ne­kem a (szocdem) a riikkancslány. — b — Törzsvevők — Nyit a konkurencia-NAPPAL, MEGÉRI? — Egy csomag pufit kérek. — Tessék: húsz forint. — A múlt héten, tizennégyért kap­tam. — Félreértés lehetett — így az eladó, és visszaadja a különbözetet. Csemegebolt a Ferenc körút elején — pesti Éjjel-Nappal. Több mint egy éve nyitott. Az egymást váltó négy alkalmazott egyike Antal Balázs. — Nem túl magasak az áraik? — Még nem mondták a vevők. — Kik járnak ide? — Van egy törzsvevőkörünk, mintegy ötven rendszeres vásárlónk. Általában kisebb keresetűek, nyugdíjasok. Amihez hozzászoktak, mindig megkapják. — Megéri éjjel-nappal nyitvatartani? — Rentábilisak vagyunk. Éjszaka még kevés lehetőségük van az embereknek a fővárosban a vásárlásra. Bár úgy tudom, májustól a mellettünk levő közértben is lesz éjjeli kiszolgálás. A választékunk szerintem elég jó, egyelőre nem gondo­lunk arra, hogy becsukunk. — Néhány házzal arrébb a Józsefvá­rosi Közért üzletét bérli özvegy Milvay Edéné. » 1956. Szovjet börtönök magyar rabok I. rész H Leszerelés helyett — irány a szovjet határ Szibériában fogtok megdogleni! * “ F orradalmi időket élünk, ám szerencsére fegyverek nélkül zajlót. Tabunak számító kérdések előtt dőlnek le máról holnapra a harctéri akadályok, be­vehetetlennek tűnő politikai bástyákat ostromlunk, miközben néhány kis­kapu már magától is kinyílik. S bár lassan úgy tűnik, szinte az erődítmény min­den zegét-zugát ismerjük, és a várfokról messzire tekinthetünk, ne felejtsük: ezt a várat idegen mesterek is építették, s részben ezért alagútrendszere is van. Ilyen földalatti, tudomásunk szerint mindeddig csak publicisztikai írásokkal megvilágított folyosónak számít az 1956 őszén a Szovjetunió börtöneibe szállított magyar lakosok ügye. A kérdés tudományos igényű feltárására mi sem vállal­kozhatunk, s még csak azt sem tudjuk megbecsülni, hányán is szenvedtek Mun­kács, Ungvár vagy Stryj börtöneiben: ötszázan, vagy ötezren? Esetleg még töb­ben? A pontos válasz a történészekre vár. Addig is, a magunk módszereivel szeretnénk mi is hozzájárulni történelmünk kazamatarendszerének feltérképezé­séhez, Pathó András, műszaki ellenőr, jelenleg a Vegyiművek alkalmazottjaként dol­gozik. A magas, erős felépítésű, már őszülő hajú, hajdani vízilabdázó azon a tragikus őszön az egyik Budapest határában levő laktanyában teljesített szolgá­latot. 22. életévében járt. 1956-ban „bűnei” a következők voltak: — Egészen pontosan október 23-át írtunk a történet kezdetekor. Ügy volt, hogy másnap leszerelek. Sajnos nem így történt. Parancsnokom megkért — akkoriban már zavaros idők jártak —, lépjek őrségbe másnap reggelig, mert nincs meg a teljes létszám. Talán mondanom sem kell, még aznap este riadóztatták az egész laktanyát, hogy vonuljanak a katonák a rádióhoz: így lett a másnap „reggelig- ből” ötvenórás szolgálat. Két nap telt el ugyanis, mire a társaim — egyenként — elkezdtek visszaszállingózni. Kiderült, mikor odaértek a Nemzeti Múzeumhoz, már megkezdődött a lövöldözés. Ök meg szépen odaadták a fegyverüket a fel­kelőknek, s aztán hazamentek. Tehát 26-át írtunk (innentől kezdve már teljesen összemosódnak az esemé­nyek, egészen 57 elejéig), de még akkor sem szerelhettem le, mivel a következő két héten át gépkocsival kellett járnom a várost: élelmiszert osztottunk (emlék­szem még narancs is volt a Keleti pályaudvarnál a vagonokban), fuvaroztuk a tiszteket, és sebesülteket is szállítottunk. Sok mindent láttam azokban a napok­ban. Persze, hogy lőttek ránk, miért ne lőttek volna, kék parolink volt, azt hit­ték, ávósok vagyunk. Honnan is tudhatták volna, hogy a repülősök is ugyan­olyan színű vállapot hordanak? Nekünk meg eszünkbe sem jutott, hogy leve­gyük. Visszalőni? Világéletemben pacifista voltam, még a csúzlitól is irtóztam gyerekkoromban. Közben anyámék, szegények, már azt hitték, hogy disszidáltam. Ügy történt, hogy éppen a környéken osztottam almát gyerekeknek, s az egyik szomszédasz- szony meglátott. Másnap aztán hallgatta a Szabad Európát: üzenem szüleimnek, jól vagyok, szerencsésen megérkeztem. Jelige: öt piros alma. Név nélkül. Nahát ő rohant is át a családomhoz azonnal. Ebből lett a kalamajka... Nem sokkal ezután történt, hogy egy Tüker-telepre mentünk szénért. Egyszer csak — a többiek hátul tárgyaltak valahol a telep végén — látom ám, hogy a Mit tart a legfontosabb kérdésnek?- amire (nem) tudja a választ... Dr. Podhorányi György, a Fővárosi István Kórház és Rendelőintézet igaz­gató főorvosa: — Másfél évvel ezelőtt vettem át a kórház irányítását. Akkor a legfonto­sabb kérdés az volt, miért számított az elmúlt 15—20 évben a főváros „mosto­hagyerekének” ez a nagy kórház? Azóta sokat javult a pénzügyi helyzetünk, egy sor rekonstrukciót végre tudtunk hajta­ni. Megszüntettük például a szülészeten a botrányos állapotokat, 30 ágyas szo­bákban voltak összezsúfolva a nők ... Mindennek mégsem tudunk felhőtle­nül örülni, mert jelenleg szalmonella­járvány van a kórházban. Ennek oka a korszerűtlen konyha, ahol 3000 emberre főznek, az alapvető higiéniai szabályok betartása nélkül. A múltkor láttam pél­dául, hogy a konyhai dolgozó hatalmas üstben kavarta a rizses húst, piszkos in­ge az ételbe lógott, az izzadság csöpö­gött róla. Nem tudom mikor lesz új konyhája az István Kórháznak, a téma májusban került volna a Fővárosi Ta­nács VB elé, de — valószínű pénzügyi okok miatt — elhalasztották a döntést októberre. A konyha korszerűsítése ugyanis 800 millió forintba kerülne. A szalmonella azonban erről mit sem tud, addig is terjed tovább. _^ __ — Azt mondják, szintén áttér az éj­szakai nyitvatartásra... — Ha a feltételek meglesznek, igen. Kell egy megbízható alkalmazott nap­palra, a jelenlegi munkatársnőm mellé, éjszaka pedig csak én szolgálnám ki a vendégeket. A nyitvatartási a tapaszta­latok alapján határozzuk meg, lehet, hogy éjfélig, egy óráig leszünk nyitva. — Érdemes vállalni a hosszú műsza­kot? — Én szeretem a szakmámat, szeret­nék olyasmit nyújtani, amire szükség van. Családi kötöttségem nincs, így könnyebben belevághatok. Aztán, úgy tartom, ha tisztességgel kiszolgáljuk a vevőket, akkor megéri. Tény, hogy gyak­ran nehéz hozzájutni a kívánt áruhoz, mindent magunk szerzünk be, saját kis­kocsimon szállítom ide. De remélem, amit befektettem, azt visszahozom, s anyagilag is kedvező lesz ez az üzlet. — Nem fog félni, késő éjszaka, egye­dül a boltban? — Nem. Már rengetegen ajánlkoztak, hogy vigyáznak rám ... — tömör — Tömör Gábor felvétele Mezei István, a IV. számú Építőipari Vállalat dolgozója, a Magyar Cigányok Demokratikus Szövetségének főtitkára. — Az ország jövőjét, bár voltunk mi már rosszabb helyzetben is. A kibonta­kozásban hiszek. Ügy gondolom, hogy ezt a megújulást csak a teljesítmény- centrikus munka, s a közös cselekvés hozhatja meg számunkra. Nem külön kategóriákban kell gondolkodnunk, mi ugyanannyira vagyunk magyarok, mint cigányok. Nyissunk új lapot az együtt­élés fejezetében, s dolgozzunk közösen. A cigányoknak sem segélyekre, hanem munkára van szükségük. Éppen ezért a munkanélküli segélyeket is kössék a szükséges esetekben olyan feltételekhez, mint a 8 általános elvégzése, vagy szak­mai átképzés. Higgyék el, mi ugyanezt a felelősséget érezzük az ország jövő­jéért, mint mások. Kéri Ádám, a Képző- és Iparművészeti Középiskola igazgatója: — Lehet, hogy a jelenlegi körülmé­nyek között némelyeknek furcsa lesz a válasz, de én nem a politikai és gaz­dasági feszültségeket tartom a legfonto­sabbnak, hanem az etikai értékrendünk széthullását. Ebben, az utóbbi időszak­ban rendkívüli mértékben felgyorsult fo­lyamatban látom hazánk jelenlegi gond­jainak alapját, minden más feszültséget csak következményének “vélek. Mert az erkölcsi értékrendjében megrendült em­ber képtelen a termelő, az alkotó mun­kára. — Z — A számla Kiskocsma nem sokkal túl a IX. ke­rület határán. Itt gyülekeznek megadott napokon egy nemrég újjáéledt párt ve­zetői. Esténként a hangulat és az udva­rias kiszolgálás (még van ilyen is) sok embert vonz ide. így keveredtem én is véletlenül az említett párt vezetőivel szomszédos asztalhoz. Kicsit irigyeltem is őket, ahogy a politikai vita mellett egymás után itták a habzó sört. Megle­petés csak akkor ért, amikor a számla fizetésére került sor. Számlát ugyanis kóláról kértek. Úgy látszik a nézetek, a szervezetek lehetnek sokszínűek, olykor egymásnak ellentmondóak, de a számla­fizetés régi módja nem változik. ' V. M. szemközti kapualjból fiatal nemzetőrök integetnek: menjek már oda. Én meg ahogy voltam, fegyver nélkül, elindultam. Mikor belépek a házba, veszem csak észre, hogy csupa 16—17 éves srác ácsorog ott, az övükben, ahogy láthatták a filmekben, pisztoly, mögöttük meg a földön több láda vadonatúj, zsírosán csillogó fegyver. Mondják nekem: mutasd meg, hogyan kell megtölteni ezeket. Erre én: srácok, menjetek haza. Nem nektek való ez. Ügy látszott, nem sikerült meg­győznöm őket, mert az egyik azt válaszolta: ha nem mutatod meg, agyonlövünk. Hál’ istennek, máig nem derült ki, hogy megtették volna-e (persze, ha egyálta­lán a pisztolyt meg tudták tölteni előtte). Végül is szakasztársaim segítettek ki a bajból. November elején — kapustól — megérkeztek az orosz tankok a laktanyába. A fegyvereket le kellett adni. Valamiféle főhadiszállás lehetett ott, mert renge­teg magas rangú tiszt jött-ment egész nap. Az egyik alkalommal aztán láttuk: rohannak jobbra-balra, távolsági ütegeket állítanak fel, elkezdik a Citadellát lőni. Kiderült, az ottani katonai adót elfoglalták az egyetemista fiatalok. A baj csak az volt, hogy mire a laktanyába megjött a hír, a fiataloknak már hűlt he­lyük volt a Gellérthegyen. A tüzérségi támadás az erődítményt közben ismét megszálló szovjet csapatokat érte. •Sok halottjuk volt, ott égették el mindet a laktanyában, egy erre a célra épített krematóriumban. Állandóan szökni próbáltunk, haza akartunk menni. Mindig elkaptak. Végül aztán elérkezett a hazamenetel ideje. Talán november 6-a, vagy 7-e lehetett. Arra viszont pontosan emlékszem: ronda, ónos eső esett. Késő este volt már, amikor 12-en—14-en elindultunk hazafelé. Az Északi összekötő híd felé vettük az-irányt. Még félúton sem lehettünk, amikor javasoltam a többieknek: menjünk Albertfalvára az egyik rokonomhoz, ott megaihatunk, s másnap majd folytatjuk az utunkat. Nem. Mentünk tovább. Engem csak birizgált azért valami, megint mondom: menjünk be a Lágymányosi öböl melletti Vörös Lobogó uszodába, is­merem a gondnokot. Nem. Mit mondjak, nem voltam túl .boldog, éreztem, va­lami baj lesz. Már teljesen ránk sötétedett, mikor a hídra léptünk. Olyan volt, mint a filmekben: tökéletes csend a környéken, s csak a mi • bakancsaink ko­pogtak a vasszerkezeten. És akkor én elkezdtem rettenetesen félni. Éreztem: fi­gyeljek valahonnan. Egy ideig nem történt semmi, s már majdnem a híd vé­génél jártunk, amikor egyszer csak a koromsötétből kilépett egy kámzsás alak, és a mellemnek nyomta a géppisztolyát. Közben pedig éreztem, hogy a szájából dől a szeszszag. Na, akkor lettem én belül is csupa víz. Aztán szerencsénkre előkerült egy magyarul tudó tiszt is, és valamennyiünket bekísért az egyik kö­zeli kocsmába. Ott már, a kocsislámpával kivilágított belső helyiségben, sokan voltak: gyerekek, nők, civilek, katonák. Innen is megpróbáltam szökni. Háromszor lógtam meg. Háromszor vittek visz- sza. Végül már kínomban befeküdtem a söntéspultba, hátha elfeledkeznek ró­lam. Nem volt szerencsém: jöttek a tisztek és italt kerestek. Addig-addig ma­tattak a pultban, amíg engem is észrevették. Roppant barátságosan viselkedtek: megveregették a vállamat, azt mondták, hogy hülye vagyok, aztán visszatuszkol­tak. Másnap reggel valamennyi katonát, így engem is elvittek a Kilián laktanyá­ba. Borzasztó állapotban volt, minden ablak betörve, hatalmas huzat és rettentő hideg. Itt töltöttünk egy éjszakát, aztán 8-án vagy 9-én nyitott páncélautóra rak­tak mindenkit. Így indultunk el Monor felé, ahol a .határban várt minket egy hosszú szerelvény. Még ott gyorsan elszedték az óráinkat, aztán irány a vonal. A csapi vasutasok igyekeztek lelket önteni belénk: Szibériában fogtok megdög- leni, rohadt forradalmárok! (Folytatása következik) Vereckei Zoltán A IX. KERÜLET LAPJA A IX. KERÜLET LAPJA A IX. KERÜLET LAPJA 7 >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents