Ferencváros, 1989 (1. évfolyam, 1-7. szám)
1989. május / 2. szám
Ferencváros • Ferencv i rns • Ferenc vár Hidak a jövőbe Lehetőségünk az át jutásra Ferencváros nem került szóba mint a leendő Bécs—Budapest Világkiállítás helyszíne, de az előkészítők váltig állítják: a rendezvény az egész országot érinti! így Franzstadt is részesülhet az 1995-ös erőpróba áldásaiból. A Kereskedelmi Minisztérium jelentése szerint azzal számolnak, hogy mintegy 15 millió ember jön hazánkba, hogy megtekintse a Hidak a jövőbe mottójú — szokás szerint fél évre elnyúló — kiállítást. Már akkor, ha mi kapjuk a rendezés jogát a Nemzetközi Kiállítási Irodától. Ez azonban még nem biztos, mert az a parlament, amely büszkén „kiállt” a bős- nagymarosi vízi erőmű megépítése mellett, márciusban a haza gondos atyjaként kívánt feltűnni az ország közvéleménye előtt, s csak vonakodva fogadta el — vagy hetvenen tartózkodtak, másfél tucatnyian ellene szavaztak — a Beck Tamás által előterjesztett kormányjelentést. „Elbírja-e a magyar gazdaság ezt az újabb terhelést?” — aggodalmaskodtak a honatyák. Ugyanez a kérdés a vízlépcsővel kapcsolatban csak kevesebb törvényhozónak jutott eszébe . . . Ami az óvatosságot illeti, van bizonyos alapja. Számosán kifogásolják, hogy a világkiállítást ugyanazok az emberek képviselik, akik korábban már látványosan belebuktak valamibe. Egy vasi honatya például azt állítja, hogy sok balul sikerült nemzetközi szerződés Marjai József korábbi kormányfőhelyettes lelkén szárad. Távol kellene tartani ettől az eseménytől. Rossz emlékeket őriznek némelyek Somogyi László volt építésügyi miniszterről is — talán kevésbé indokoltan, mint az előző esetben. Eléggé megkérdőjelezhető érvelés ugyanis, hogy azért, mert valakit egy tárca éléről leváltottak, később nem lehet egy akció kormánybiztosa. Nem biztos, hogy azért szeretné vállalni e tisztet pusztán, mert a nyugdíjig ki akarja húzni — mint ezt egy fővárosi képviselő gondolja. Ami magát az eseményt illeti, sokan elfeledték: Magyarország már rendezett világkiállítást. 1971-ben a vadászati világseregszemlére került sor fővárosunkban. E rendezvény sikere már aligha lehet összefüggésben a Hidak a jövőbe cíművel, mert ez utóbbi gondolat jóval később: 1987-ben merült föl. Mindenesetre mind a két fél kapott rajta: jó üzletet látnak benne az osztrák sógorok is, és a magyar vállalkozók is. Honfoglalásunk 1100-adik évfordulója eshetne 1995-re — ha a Millennium megrendezése építési lemaradás miatt nem csúszott volna egy évvel későbbre a múlt század végén. A sógoroknak kerek 1000 éves évforduló jut arra az esztendőre: először ugyanis 995-ben írták le ezt a szót: Ausztria (Österreich), legalábbis a fennmaradt dokumentumok szerint. Mindkét ország üdvösnek látja, hogy a II. világháború végének épp fél évszázados évfordulóját ünnepelheti majd a földkerekség. Sokan meg vannak győződve róla, hogy ez a kiállítás busás hozamot eredményez majd az országnak. Úgy vélik például, hogy a beruházások haszna majd a vállalatoknál, magánszemélyeknél fölöződik le. A rendező város — sőt ország — maradandó infrastrukturális értékkel gazdagodik! Továbbá fölértékelődik Magyarhon mint gazdasági partner, mint idegenforgalmi célpont hosszabb távra is. Gondosan hangsúlyozzák a rendezővárományosok, hogy semmi olyat nem kell megépíteni a kiállításhoz, ami ne kellene az országnak amúgy is, és ne lehetne utólag jól felhasználni. 14 milliárd forint kellene például a később is hasznosítható pavilonok felhúzására. Égetően fontos lenne már ma is az út és a hírközlés eszközrendszere — ezekhez külföldi tőke lenne bevonható a kiállítás kapcsán. Úgy kalkulálnak a közgazdák, hogy összesen 72 milliárd forintba kerülne a rendezvény, ebből 60 milliárd lenne a vállalkozói tőke, s mindössze 12 milliárd származna a költségvetésből. Ha belegondolunk, hogy Bős—Nagymarosra évi 4-5 milliárdot „fordítunk”, lenne miből fedezni a kiállítást. Vita dúl a helyszín körül, de — mint már említődött — Ferencváros nem került szóba. A kereskedelmi tárca a Gazdagrétet véli a legalkalmasabbnak. Hozzáteszik, hogy a „tá- gabb értelemben vett fővárosi akciótér” a Duna vonala lenne. De gyorsan hozzáfűzik azt is, hogy a látogatók jó része látogatná meg a Hortobágyot, Hollókőt és a haza sok szép táját. Van mit megszervezni, lesz dolga a kormánybiztosnak, az osztrák—magyar kormányközi bizottságnak, a leendő beruházó vállalatnak. S annak az osztrák—magyar közös vállalatnak is, mely a világkiállítás közös marketingjét — piacának megszervezését — bonyolítja le. Nagy próbatétel lesz a mára alaposan bemerevedett hivataloknak, minisztériumoknak a fontos munka. Ha azt nézzük, hogy a kormány máris tárgyalt a kiállításról a Demokrata Fórummal, a FIDESZ-szel, a Bankárszövetséggel, akkor már láthatjuk, milyen üdvös hatást gyakorol a rendezvénynek maga a terve is az ország demokratizálására. Míg a kormányzat elég erősnek érezte magát a bős—nagymarosi vízlépcső megépítésére, a világkiállítást már nem meri a társadalom megkérdezése nélkül vállalni. Túl sokba került az országnak mindaz, amit szűk politikai csoportok zárt ajtók mögött, az országlakosok háta mögött vállaltak, ködös érdekeknek áldozva fel a jövő nemzedékek jólétét, biztonságát. A gazdagabb infrastruktúra, nemzetközi hírnév és esetleges pénzhaszon mellett még egy hatalmas lehetőséget rejt magában a világkiállítás, s ezt nem látják a hirtelen túl óvatossá vált országgyűlési képviselők. Az a sansz ebben a rendezvényben, hogy hatalmas impulzust adhat a közös gondolkodásnak, az együttes erőfeszítésnek a magyarok számára. Nem véletlenül mondta Varga Imre szobrászművész a parlamentben, hogy a fejlődő világ mentőövként dobja felénk ezt a lehetőséget. Ez most olyan akció lehet, amely valóban lelkesítheti az embereket: a borzalmas jelszavakból sok évtized alatt elfásult lakosságot. Most egy igazából nemes cél állhat az ország előtt, elérhető közelségben! Nyomortelep a főváros szívében DZSUMBUJ Dzsumbuj — ez a szó az első hallásra a sűrű összevisszaságot jelenti, a ferencvárosiak számára azonban még többet is mond: A főváros egyik (reméljük utolsó) nyomor- negyedét, mindössze 10 percre a Nagykör- úttól. A 30-as évek végén Móricz Zsigmond felháborodva írt arról, hogy a Ferencváros e külső részén, milyen embertelen körülmények között, komforttalan kis lakásokban összezsúfolva élnek a főváros szegényei. Nem álmodhatott élete vége felé a nagy író olyan rosszat, hogy arra gondoljon, sok évtized múltán 1988-ban egy Ambrus Péter nevű szociológus még sötétebb képet mutathat be a város e szégyenfoltjáról. A klasszikus Dzsumbuj az Illatos út és Gubacsi út által határolt területen van. A házak négyszintesek, a három „ikerház" egy téglalap alakú telken áll, amelynek hosz- szanti része az Illatos útra néz, arról az oldalról védőrácsos kerítéssel van elzárva. A téglalap rövidebb szára a Gubacsi úttal párhuzamos, innen nézve egy egyedül álló bérház benyomását kelti. Oldalában kifőzde van, „Pacal kapható" — hirdeti a tábla. Azért mégsem sokan szállnak le a biztonságot jelentő villamosról. A telepen összezsúfolódott lumpen elemek, munkakerülők, cigányok évtizedek óta veszélyessé teszik a környéket. A főváros egyesítésének centenáriumára épült ABC-ben dolgozó nők a közelmúltban sztrájkba léptek, mert megfenyegették őket, néhányan a környéken lakók közül, olyanok, akik rendszeresen fizetés nélkül távoztak a közértből. M. P. WC a folyosó végén Ugyanakkor rendes, munkás emberek is kénytelenek itt élni. A lakásokban nincs WC, és eredeti állapotában vízcsap sem volt. A lakások 28 négyzetméteresek, eredetileg egy helyiségből álltak, melynek egy részét hajópadló, másik részét pedig cementpadló borította. Az évek alatt igyekeztek „korszerűsíteni" a lakásokat. A „spar- heltek" helyett gázkonvektorok, gáztűzhelyek kerültek be. Szegénység tatarozva Kevics Tamás, a szomszédos vegyiművek munkása, már szinte „luxuslakást" varázsolt szűkös otthonából, amely ugyan nem a „klasszikus" Dzsumbujhoz tartozik, de csak néhány méter választja el a nyomorteleptől. Az egyetlen szoba mellett — ahol a háromtagú család él — van egy kis konyha, ebből függönnyel leválasztva mini „fürdőszoba". A folyosó végére járnak WC-re, viszont telefon (7!) van a lakásban. A négyszintes épületek régebbiek a Dzsumbuj házainál: a múlt század 80-as éveiben építették őket. Nemrég külsőleg tatarozták a házakat. Ebből is sejthetik az itt lakók, hogy hamarosan nem kerülnek lebontásra. Az 1910-es években épült kilenc kétszintes ház lebontását azonban már elkezdték. — Mi szeretnénk minél hamarabb rossz emlékké tenni ezt a nyomortelepet, de ebben az évben is csak nyolcvan új lakást kapott a kerület — tájékoztatott Sütő Jenő, Ferencváros tanácsának elnöke —, kény- szerűségből kezdték meg a kisebb épületek bontását, mivel így egyszerre kevesebb család számára kell biztosítaniuk az új lakásokat. De az is előfordul, hogy a ház egyik felét bontják, a másik felében pedig még laknak. A helyzetet bonyolítja, hogy a már kiköltözöttek helyébe újabb lakók érkeznek. A bontók meglepődnek, amikor az üresnek hitt lakásban embereket — legtöbbször rokonokat — találnak. Új lakók érkeznek — Szólt a Józsi, hogy elköltöznek, hát ide jöttünk a helyükbe mi — mondják ártatlan arccal az egyik lakásban. Míg őket kilakoltatják, megint időbe telik. Addig Móricz Zsigmond és több száz család álma, a lebontott Dzsumbuj — vágyálom marad ... B P Mérei Endre felvételei A IX. KERÜLET LAPJA • A IX. KERÜLET LAPJA • A IX. KERÜLET LAPJA
