Ferencváros, 1983 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1983. november / 2. szám
BEMUTATJUK Egy körzeti népfronttitkár A IX/l-es körzeti Népfrontbizottság titkára Bácskay Lászlóné sietve érkezik a megbeszélt találkozóra.- Három gyermekem sok lekötöttséget, gondot, de örömöt is jelent. Miattuk dolgozom csak 6 órás munkaidőben szerkesztőségi titkárként a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadónál, de így is borzasztóan elfoglalt vagyok. Hogy hogyan kaptam ezt a mozgalmi-körzeti feladatot? Régebben egy házban laktam a körzeti pártszervezet titkárával, jó barátságban vagyunk. Ebben az időszakban legkisebb gyermekemmel gyermekgondozási segélyen otthon voltam. Ez a „szabadidő” adta a lehetőséget, hogy részt vegyek különböző programokon. A rendezvényeken sok emberrel találkoztam, ismerkedtem meg, segítettem a körzeti Népfrontbizottság elnökének is. Mikor megüresedett a titkári funkció megkerestek, vállalnám-e a megbízatást. Megmondom őszintén, sokat gondolkoztam akkor ezen. Túl sok közömbösséget tapasztaltam, nem hittem abban, hogy mozgósítani tudom majd az embereket. De családomban is él - mint ahogy városrészünkben általában egyre több - idős ember, s átérezve a sokszor kielégítetlenül maradó kéréseiket, igényeiket: vállalkoztam a feladatra. Szabó Gyuri körzeti párttitkár baráti segítségével írtunk azoknak meghívót, akiknek részvételét reméltük, s néhány hónap alatt szaporodó létszámú csoportunkból kis közösség lett. Kezdetben csak azért talál- kozgattunk minden hónap első keddjén, mert szimpatikusak voltunk egymásnak, később a kellemes beszélgetések melyeket nem neveztünk soha bizottsági ülésnek,vagy értekezletnek. célirányosokká is váltak. Azt is közösen gondoltuk át, egyes bejelentésekre, panaszokra hol lehet megtalálni leggyorsabban a kellő orvoslást. Mindig van témánk, programunk, a mindennapok kérdései foglalkoztatnak bennünket. Lassan megtaláljuk szerepünket, helyünket a körzeti közéletben. Megmozdulásainkra mindenkit várunk és segítséget is kapunk. Nagy célunk a környezet szebbé tétele érdekében egy - ,.kommunista vasárnap” — családonként szedtük a szemetet, melyhez az IKV konténerrel segített. Az idősek napját az iskolával és a pártszervezettel együttesen rendeztük meg sikeresen. Színes programokkal eredményesen használjuk ki a körzeti párthelyiség adta lehetőségeket. A béke és barátsági hónap alatt meghívott előadóval tartott vitánkra a lakóbizottsági elnökök egy részét is sikerült „behozni” a körzetbe. Munkánk nyomán az a megtisztelés ért, hogy közülünk választottak tanácstag jelöltet. Ott a jelölőgyűlésen szinte valamennyien együtt voltunk. Hogy kik érték el ezeket a kezdeti, de nem lebecsülendő eredményeket? Elnökünk pl.: a János Kórházban kórboncnok. Életkor szerint - ez csak első hallásra meglepő - java részt fiatalok, de 30-70 évig minden korosztály megtalálható. Mindenki érdeklődése szerint végzi munkáját, összetételében rugalmasan alakuló munkacsoportok jönnek létre az egyes feladatok megoldására. A rászorultaknak segítünk. Mások, elsősorban az idősek érdekében szólunk, nyitott szemmel járunk főként a csarnokban, az üzletekben. Céljaink közt szerepel játszótérépítés és az öregek számára a messzire eső Mester utcai szakrendelés problémájának valamiféle megoldása. Van még miben javítanunk is. Kapcsolatunk a kerületi bizottsággal még nem elég élő, a kölcsönös tájékoztatás nehézkes, többek között ebben is fejlődnünk kell. A mosolygós, energikus fiatalasszony megfontoltan beszél. Sugárzó arccal az eredményekről, de nyíltan a hiányosságokról is, pl.: hogy barátságuk ellenére nem ismeri a körzeti pártszervezet munka tervét. Ennek a csarnoknak sok neve van, Tolbuchin csarnok, Dimitrov téri csarnok, és talán a legismertebb: Nagycsarnok. Ha csak ennyit mondunk, akkor is tudja mindenki, melyikre gondolunk. Arra az impozáns épületre, a Szabadság, egykori Ferenc József híd pesti hídfőjénél, közvetlenül a Közgazdaságtudományi Egyetem mellett, mindjárt a Dimitrov tér és a Tolbuchin körút találkozásánál. Külseje meghatározó, csarnokstílusú, és jónéhány hasonmása áll a fővárosban. A Rákóczi téren, a Batthyány téren, Pesten és Budán, mégis ez a Nagycsarnok. Sokan tudják úgy, Eiffel, a párizsi építész tervezte, hiszen hasonlít a Nyugati-pályaudvar épületére, amelyet szintén Eiffel tervezett. Rosszul tudják.A tervező, ahogy a többi budapesti vásárcsarnoké is, Pencz Samu, akinek nemcsak csarnokai állnak a fővárosban, hanem neogótikus diszkútja is a Corvin téri templom mellett. Mindenesetre ő tervezte ilyen hatalmasra a Nagycsarnokot, az I-es számú vásárcsarnokot, amely nemcsak Budapesten a legnagyobb. Közép-Európa legnagyobb vásárcsarnoka. Eladótere tízezer négyzet- méter, pincéje is tízezer négyzetméteres, és mindent egybevéve 137 élelmiszerüzletet számolhatunk itt össze. A Nagycsarnoknak két arca van - egy éjszakai, hajnali és egy korareggeli, nappali. A hajnal a virágoké. Elképzelhetetlen mennyiségben, hatalmas kötegekben áll itt a szekfű, rózsa, az idényvirág. Itt van a nagybani virágpiac. Innen viszik a virágot az elegáns üzletekbe, és a körúti kis bódékba, hogy „reklámáron” kínálgassák. A hajnali alkudozás után kicsit elcsendesedik a csarnok. Aztán megjelennek a korareggeli háziasszonyok, a város minden pontjáról. Akik esküsznek rá, reggel olcsóbb, reggel frissebb az áru. Belépnek a templomi félhomályba, és megkezdik tájékozódó köreiket. Magam inkább délelőtti, vagy délutáni vásárló vagyok, de én sem hagyom ki a körsétát. Fel kell mérni a piaci kínálatot, az árakat, még akkor is, ha csupán egy fej salátára, némi gyümölcsre, pár tojásra van szükségem. Van, aki - pénztárcája okán - a legolcsóbbat keresi. A bejárattól baloldali soron mindig fele, harmada annyiba kerül a paprika, a paradicsom, ott van olcsó jércetojás, csirke és tyúknyesedék. A jobbolA NAGYCSARNOK dali szélső sor a pompás, gyönyörű áruk sora, a nagynál is nagyobb, 'csendéletbe rendezett húsos paprikák halmai, minden darab egy-egy műremek, a paradicsom között nem találni löttyedtet, hamva van a szőlőnek, szilvának. A nyüzsgésben is valami templomi áhítatot érez az ember Budapest gyomrában, a gasztronómia templomában, a hatalmas kínálat, a bőség láttán, ahol fantasztikus, sosemlátott gombák sorakoznak, őzláb, óriás pöfeteg, vargánya, szekfű, rókagomba a sápadt, megszokott - és egyre drágább - sampinyonok mellett, disznócsülkök végeérhetetlen sora után malackarajokból lehet válogatni, és combok és hatalmas, fantasztikus húslevest ígérő velőscsontok állnak halomban, hogy az ember alig tudja eldönteni, mit vegyen, mit főzzön, mit egyen. Hatvannyolc magánkiskereskedő gondoskodik körülbelül ugyanannyi állami bolt mellett a kínálatról — ezt már Szabó Imrétől, a Piacfelügyelőség vezető felügyelőjétől tudom meg. — Napi húszezer vásárló fordul meg nálunk, a forgalmat még csak meg sem lehet becsűin. A mennyiséget, minőséget az itt megfordulók nagyon dicsérik, néha úgy érzem, szinte túldicsérik. Nyugatiak, keletiek egyaránt. Folyton jönnek küldöttségek, attól még megy az élet a csarnokban, nem áll le. Vannak, akik egészen bejelentetlenül jönnek. Tavasszal például Nixon úr volt a vevőnk, csak úgy bejött, körülnézett. Holnapra szovjet küldöttséget várunk. — A mindennapi vevőt viszont minden nap várják. Ügyelnek-e rá, hogy elégedett legyen? Sok-e a panasz a felügyelőségen? — Előfordul. Megkárosítják a vásárlót, durva hangot használ az eladó. Ha jogos a panasz, a helyszínen bírságolunk, kétszáz forintra. 10 FERENCVÁROS
