Ferencváros, 1978 (1-2. szám)
1978 / 2. szám
HÁROM ÉVTIZED Az idén harmincéves MHSZ IX. kerületi emlékeit gyűjtve derült ki, hogy az MHSZ-ben a káder nem vész el, legfeljebb másik kerületben dolgozik... Három évtizeddel ezelőtt a Liliom utcában volt a kerületi „főhadiszállás”, Péter Sándor akkor munkatárs, most a XIII. kerület titkára. És az is kiderült, hogy a most funkciót viselők 30 százaléka „régi bútordarab” a szövetségben. Közülük hárman a 30 éves jubileumi emlékjelvényt is megkapták: Hol- lósi Lajos, az ejtőernyős klub titkára (egy időben országos vezető is volt), Török Imre, a ZÖLDÉRT lövészklubjának titkára, és Holup János, a Fegyvergyár „A” típusú lövészklubjának titkára. A régiek közül megbecsülés övezi Woller Sándort, a SZIMEG modellező klubjának titkárát, Kuczora Béla lövészetvezetőt a Húsipari Vállalattól (ők a Honvédelmi érdemérem 20 év után kitüntetés birtokosai), Hoffmann Lajost, a Vegyiművek MHSZ-titkárát is. Nincsenek kevesen a tiszteletre érdemesek, ám a felsorolás folytatása helyett elégedjünk meg egy névvel, és említése okával: Bodó Zsigmond alezredesként ment nyugdíjba az MHSZ-től, s bár a XIV. kerületben lakik, a IX. kerületet erősíti, a társadalmi gazdasági bizottság vezetője. Aki harminc év történései, emlékezetes esetei, eredményei közül válogat, könnyen abba a hibába esik, hogy a számára kedvesebbeket gyűjti csokorba. Ezt elkerülendő, az MHSZ IX. kerületi, legeredményesebb klubjáról, a FÉG lövészeiről szólunk. Sokat írhatnánk Holup Jánosról, hiszen 28 egyéni bajnokságot nyert (Milánóban, 1959-ben három Euró- pa-bajnokságot nyert egy versenyen!), s ugyancsak nagyszerű sportlövő csapattársairól, Balogh Ambrusról és Ágoston Imréről. Bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy az 1958-as moszkvai világbajnokságon csaknem az egész magyar válogatott a IX. kerületből volt, egy ezüst-, két bronzérmet nyertek csapatban, s mellé egy ugyancsak pontot érő 4. helyezést. —i Sporttörténeti érdekesség — mondja az 1966 óta csak edzősködő Holup János —, hogy Magyarországon, fekvő testhelyzetben én lőttem elsőként 400 kört versenyen. Ez 1955-ben történt. Persze, akkor már jó néhány verseny, bajnokság, rekord volt mögöttem. Emlékszem, 1951-ben már kis- jubileumot ültem, akkor ünnepelhettem 50. rekordomat, és egyéni meg csapatversenyeken nyert 50. bajnoki címemet is... Büszke vagyok arra, hogy gyári csapattársaim, Balogh Ambrus a helsinki olimpián bronzérmes lett. Holup János utolsó nagy versenyének színhelye Kairó volt. 1962-ben negyedik lett ezen a nemzetközi erőpróbán. Négy évvel később lőtt utoljára. Azóta „csak” oktat, nevel. Ez azonban semmivel sem kisebb értékű, mint egykori versenyzői sikerei. A csupa KOCSMÁI KÉPEK — Ide figyelj, édesapám! — hajol felém borostás arcával, szája szélén nyal habzik, zakója karjával végigtörli a pultot, ahogy körbe mutat. — Azt hiszed, mert kiírták az ajtó fölé, hogy bisztró, hát akkor az úri közönség itt mulat? Körbe a terem falán pultok, s mintha odaakasztották volna őket, úgy támaszkodnak a vendégek. Előttük pohár. Fogatlan szépség, elmúlhatott ötvenéves, sürög az emberek és pultok között. A legtöbb vendéget névről ismeri. — Elvihetem, Józsikám? — El, de előbb... Nem írhatom le a folytatást. És a fogatlan körbevihog- ja a söntést, hordja az üres poharakat, ha marad egy fél korty, megissza. — Itt dolgozik? — kérdezem. — Nem, csak úgy idejárok, segíteni, néha kapok egy-egy pohár bort érte. Magának ne hozzak valamit, mert kiszolgálni is szoktam. Én különben fröccsöt iszok. — Ne zavard, te szajha, az urakat!... Szóval idefigyelj pajtikám engem itt ismernek. Megkapom mindig a magam italát, van pénzem, tudják itt, hogy a Laci mindig kifizeti a magáét, még másét is. Balhét én nem csinálok. Megértetted! Ha meg akarsz valamit, megkaphatod. Európa-bajnok voltam. Kell egy pofon? Aztán zsebéből kikap egy húszfillérest, a szájába veszi, ráharap, aztán meghajlítva visszaadja. Hetven év körüli öreg ballag oda poharával kezében. — Kellene egy ötvenes, adjatok már kölcsön, mert pálinkát szeretnék inni. Kicsit dülöngél. A pult mögött ketten mérik az italt. Nincs nagy forgalom, hétköznap este van. Beszélgetnek, órájukra néznek, vagy a vendégeket figyelik. Körforgások. Pénztár, blokk, söntéspult, nagy- fröccs, pult. Pénztár, blokk... Hányadik kör lehet ez barátunknál? Szédeleg. A pénztárosnőnek odaadja a pénzt, egy szót sem szól. Ismerik, tudják mit szokott. „Ittas egyéneket nem szolgálunk ki!” A táblát ki kell tenni. Kint van. — Idefigyelj, kiskomám! Én akkora pofont adok neked! — Miért akar engem bántani ? — Énrám ne nézzen senki csúnyán! Még te se. Elbúcsúzunk. Más kocsma: ötször öt méter ha van. A szűk utcában úgy bújik, hogy szinte észre se venni. Mégis telt ház. — Ide kérem ugyanazok az emberek jönnek. Napközben csak egy-két percre, gyorsan lehajtanak valamit, délután, este meg beszélgetni. — Mennyit mérnek ki egy nap?
