Ferencváros, 1975 (1-2. szám)
1975 / 1. szám
„Komputer” a vágányok mellett Mi, ferencvárosiak hányszor elmentünk már ez előtt a jelentéktelennek látszó, egyemeletes épület előtt, mely szerényen húzódik meg a BKV Könyves Kálmán úti remíze mellett. Sőt biztos, h<v*y sok ezren el is töltöttek benne egy kevés időt, vonat érkezésére, vagy indulására várva, anélkül, hogy különösebben eltöprengtek volna: vajon miből is áll a ferencvárosi csomópont egyenruhásainak munkája. Az utas számára mindössze praktikus közlekedési eszköz a szerelvény, amely „innen”, „oda” viszi. De az itteni dolgozók egy részének, mondjuk: a Ho si Minh brigádnak: „elegy”, amelynek összeállítása nem csak kivételesen nehéz fizikai munkát igényel, hanem állandó szellemi éberséget s nem csekély idegfeszültséget. Hogyan áll össze az „elegy“ ? A brigád tizenhét emberének úgy kell összedolgoznia a vágányhálózat mentén pontosan kijelölt helyeken, mint egy óraszerkezetnek. Az ő tempójukat is az idő határozza meg, az a rövid termi- mus, melynek egyetlen másodpercét sem vesztegethetik vagy ügyetlenkedhetik el. — Olyan a fejünk, mint egy komputer — tréfálkozik Tóth János kocsimester — brigádvezető — és pirospozsgás, szegletes arcán szétfutnak a finom ráncok, ahogy nevet. — Itt kell tárolni — kopogtatja meg homlokát — egész Európa vasúthálózatának minden fontos adatát ahhoz, hogy a különböző irányokból érkező nemzetközi gyorsteher- vonatokat a további szállítási iránynak megfelelően csoportosítsuk, vagyis szét- majd újra összerendezzük. Olykor csupán húsz perc vagy fél óra alatt. Mert előfordul — különösen rossz időjárásnál hogy már a határtól késve érkeznek a szerelvények. Ilyenkor nekünk kell „ráhajtani’’, hogy a kilépő határállomásra már másodpercnyi pontossággal érkezzenek. Ha nem; fizetheti a kártérítést a MÁV; nem hivatkozhat a külföldi vasúttársaság késedelmeskedésére — s ez is a közönség érdeke. A Ferencvárosi Személy- pályaudvar A—TOUR elegyfeldolgozó Ho Si Minh szocialista brigádjának tagjai kü- lön-külön is kitűnő szakemberek, 10—20 éves törzsgárda- tagok, értik a dolgukat. Té- vedhetetlenül tudják, milyen irányítószám jelzi Londont, Stockholmot, Nürnberget, vagy Bad-Schandaut — és sok száz helységet még —, hogy rendeltetési helye szerint melyik szerelvénybe kell besorolni egy-egy vagont. A rendezés szigorúan meghatározott technológia szerint történik, ezért minden hirtelen változás roppant bonyolulttá teszi a dolgukat. — Nyáron és ősszel különösen nagy tömegben jelentkezik a gyorsan romló, jegelt áru — folytatja Tóth János —, főleg zöldségfélék és élelmiszer (Európa egyik végéből a másikba), aminek legkésőbb három órán belül el kell hagynia a mi csomópontunkat, hat-hét szerelvénybe átrendezve ezalatt. — S ilyenkor nincs kapkodás? — Ez kérem, veszélyes üzem! — válaszol nyomaték- kai. — Itt mindenki tolató szerelvények, mozgó vonatok között dolgozik, s ha valaki nem figyel eléggé, amikor aggatórúddal szétakasztja a kocsisort, vagy amikor kézzel összeakasztja, akkor pillanat alatt megtörténhet a végzetes baj. Ugyanez a helyzet a saruzásnál — vagyis a kocsik megfékezésénél — so kilevegőzésnél is, amikor ugyancsak kézzel kell kiengedni a hengerekből a levegőt. Itt senki sem mélázhat, arról nem is beszélve, hogy a munka zöme az éjszakai 2, 3 óra közé esik, amikor az ember figyelme leginkább hajlik a lankadásra, hiszen mi a munkaidőnk harmadik harmadánál tartunk már akkor. — Ilyen körülmények között elég sok lehet a baleset. — Nálunk? — horkan fel már csak a feltételezéstől is sértődötten Tóth János. — A mi brigádunk egyszerűen törölte a szótárból azt, hogy „baleset’’! Valóságos tudomány... — Így van! — szól közbe a körünkhöz csatlakozó Tilim- pán János üzemgazdász kiértékelő, a brigádok minden teljesítményének jó ismerője. — A Ho Si Minh brigád egyetlen baleset nélkül végzi ezt az igen-igen veszélyes munkát. Pedig nemcsak az éjszakai sötétség örök ellenségük, hanem például a mostani, szinte állandósult, sűrű köd is. — Régi, kemény vasutasok ... — erősíti meg az előbbi kijelentést Király János, a pártbizottság szervező titkára — külön tudomány az övék. Állítom, hogy kombinációs képességük felér egy jó sakkozóéval, hiszen ha végigpillantanak az egymás után, vagy szinte azonos időben befutó szerelvényeken, már működésbe is lép az előbb emlegetett „komputer”: „Ezt a vagont arra a vágányra, amazt ahhoz a szerelvényhez . . Belgrad felé, ekkor, Záhony felé akkor kell érkeznie a vonatnak ..,” s közben egy sebész precizitásával mozog a kezük. Tóth János 1939-ben jött a vasúthoz, Székesfehérvárott kezdte, pályamunkásként. De hogy nem dunántúli, arról ízes beszéde árulkodik. — Palóc vagyok én, a Mátra aljából — mondja nevetve. — A Mikszáth népe közül! De dolgoztam sokfelé az országban. Ferencvárosba vonatkísérőként kerültem. Ezt a mostani munkát 1952 óta csinálom. — Meg ne haragudjék, de nem fásul el ebben az egyhangúságban az ember? Mindig csak zárt vagonok ... — Elfásulni? Ugyan, még mit nem? Végtelen a változatosság itt! Én levizsgáztam állomásvezetőnek 1949-ben. Mégse mentem. Hát lehet annál nagyobb elégedettség, mint látni: jól és időre összeállt a szerelvény, kifogástalan. S tudni: tizenhat társam hozzáértése, ügyes és bátor munkája van benne. Nem, nem ... az én világomat máshol nem tudnám elképzelni. A munka nagy öröm, ha jó szívvel és hozzáértéssel csináljuk. Es ráadásul azt is erősen fejembe véstem, hogy a brigádvezetőt figyelik ám a többiek; mit csinálsz ...? Mi jól ösz- szeszoktunk, szemvillanásból értjük egymást. Fegyelmezettek a társaim egytől egyig. Nálunk például ittassági jegyzőkönyvet még fel nem vettek, pedig ettől a fizikai igénybevételtől, s kitéve az időjárás minden komiszságának, éppen szesztestvérek is lehetnénk. Munka közben eszünkbe se jut. Azon kívül is inkább csak brigádösszejöveteleken, mert megyünk azért mi szabadnapokon kirándulni is, szórakozni, színházba is ... — ..., és ne hagyd ki János a társadalmi munkát se — szól közbe Király János — mert nógatni a Ho Si Minh brigádot arra se kellett még soha. Akár a tanulásra. Egyikük most érettségizett, többen gimnáziumba járnak ... — Én pedig arra vagyok a legbüszkébb, hogy 1975 végére a brigádomban már egyetlen egy sem lesz, akinek hiányozna a nyolc általánosa! No de most már megyek. Elnézést, drága minden perc ... Harminchat éve — megkeresi a „serclit“ Megy a vágányok mellé a többiekhez, akik egymás közt csak úgy bizalmasan, „Sercliszerzőnek” becézik. Mert a brigádvezető harminchat év alatt, mióta a vasútnál van, nem tanult meg kártyázni. Felszáll a vonatra, amikor vége a szolgálatnak, kikeresi magának a legcsendesebb zugot, a kupé legmegfelelőbb sarkát — a „serclit” —, aztán kampóra akasztott bundájára hajtja a fejét és alszik. Kétszáz kilométeren át, mert eny- nyit utazik a munkahelyére — közel négy éí/t'zede — oda is, vissza is. Kayácsondon lakik nta is, a kétszobás házban, s érkezni mincHg frissen akar, hiszen ott a négyszáz négyszögöl kis ház körüli szőlő, no meg a négy unoka. — Elégedett? — Az. Az vagyok. És boldog is. A Ferencvárosi Személypályaudvar A—TOUR elegyfeldolgozó Ho Si Minh szocialista brigádjának vezetője nyaranként beutazza feleségével Kö- zép-Európát. Nyáron a Szovjetunióban járt Barátság-vonattal. Kommunista, többszörös kiváló dolgozó, a Munkaérdemrend bronz fokozatának birtokosa, s kitüntetései mellől nem hiányzik az arany törzsgárdajelvény sem. Erről a jelvényről érdemes tudni, hogy a MÁV-nál csak harmincévi hűség után kapja meg az ember,.. (Szijj) Nyolcezer véradó a Ferencvárosban Nem tudom, volt-e már valaha beteg? Esetleg családjából, legkedvesebb hozzátartozói közül kellett-e valakinek az orvos segítségét kérni? Akárhogyan is van, előbb-utóbb mindnyájan rászorulhatnak az orvostudomány segítségére. És ön is biztos lehet abban, hogy ez a segítség minden lehetséges módon a bajbajutott rendelkezésére áll. Államunk, betegbiztosítási rendszerünk térítésmentesen biztosítja minden rászorulónak akár a legbonyolultabb, legmodernebb orvosi kezelést is, az ehhez szükséges személyi és anyagi feltételekkel együtt. Van azonban a modern orvostudománynak egy széles körben felhasznált, rendszerint életmentő gyógyszere, amelyet semmiféle anyagi-technikai eszközzel előállítani nem lehet, csak a segíteni akaró és tudó emberek hozzájárulásával, ez a gyógyító-életmentő vér! Századunk kezdete óta — amióta a vérátömlesztés mint gyógymód bevonult az orvostudományba —, voltak hazánkban véradók. Az emberek szűk rétege térítésért adta vérét. Az igazi «fellendülés a korszerű orvostudomány igényeinek megfelelően (gondoljunk csak a szívműtétek bevezetésére és elterjedésére) 15 évvel ezelőtt kezdődött meg, a térítésmentes véradó mozgalom kibontakozásával. Egyre több és több szocialista humanizmustól áthatott, egészséges embertársunk ismerte föl a véradás jelenőségét, adott és ad évente egy-két esetben vért. így van ez kerületünkben is. A Vöröskereszt szervezésében az elmúlt évben közel nyolcezren, körülbelül 2350 liter vért adtak, térítésmentesen. Ez első hallásra talán soknak tűnik, mégsem i-legendő. Csak az István Kórházban működő szívsebészet 100 szívműtéthez több mint ezer liter vért. kerületünk másik kórháza, a Schöpf Merei Anya- és Gyermekvédelmi Központ az újszülöttek gyógyítására, megmentésére 150 liter vért használt fel. 1974-ben 353 kerületi gyermeket kellett gamma-globulin védőoltásban részesíteni. Ennek az oltóanyagnak az előállításához egymagában mintegy tízezer felnőtt ember egyszeri véradása szükséges. És ez csak részadat. Hol van még a kerület szülőanyáinak, a műtéteseknek és a balesetet szenvedetteknek a vérszükséglete? Azt hiszem, világos, hogy ez az eredmény igen értékes, de még mindig kevés a vér. Kerületünkben a térítésmentesvéradó-mozgalom főleg az üzemek, intézmények, hivatalok dolgozóinak segítőkészségén alapul. Szocialista brigádjaink közül egyre többen vállalják a kollektív véradást. Segítségükkel biztosítani tudjuk az egyenletes vérellátást. A térítésmentes véradás szervezésében, lebonyolításában évek óta kiváló eredményeket ér el a Budapesti Húsipari Vállalat, a Budapesti Vegyiművek, az ÁFOE, a Budapesti Csoko- iádégyár, a Fegyvergyár, a SZIM Eszterga, a Magyar Gyapjúfonó, a ZÖLDÉRT, az István Kórház, a Közgazdasági Egyetem, a tanács és a Zalka Máté Katonai Főiskola. Az említett helyeken a szokásos véradás keretén túl, úgynevezett készenléti brigádokat is szerveztek, melyek sürgős, különleges esetekben állnak a kórház rendelkezésére. És most, készülve az MSZMP XI. kongresszusára, Budapest és hazánk felszabadulásának 30. évfordulójára újabb és újabb üzemekből érkeznek terven felüli véradásokról szóló vállalások is. Az üzemekben, intézményekben folyó véradó-szervező munkában személyes példamutatással, minden lehető egyéb támogatással a vezetők, pártszervezetek, a KISZ és a szakszervezetek is jelentős egítséget nyújtanak. Ez a támogatás megnyilvánul abban, hogy biztosítják a véradók, különösen a sokszoros véradók erkölcsi elismerését. Ugyanakkor a legkülönbözőbb módon kifejezésre juttatják társadalmunk megbecsülését: így például véradóink jutalomszabadságot kapnak, több helyen előnyben részesülnek a szakszervezeti üdültetésben, véradó ünnepélyeket, kirándulásokat szerveznek. A sokszoros véradók kitüntetésben részesülnek. Ám a lényeg mégis egy marad: a térítésmentes véradás a szocialista embertípus humanizmusának, öntudatának egyik legszebb kifejezésmódja, azé az emberé, aki vállalja a véradással járó kisebb „kényelmetlenségeket” aki tudja, hogy ezzel a cselekedetével bajbajutott embertársai életbenmaradását, gyógyulását segíti elő. aki biztos lehet abban, hogy önmaga vagy hozzátartozói szükség esetén szintén megkapják a gyógyító, életmentő vért. Hazánk, fővárosunk, kerületünk, egész dolgozó népünk az elmúlt 30 év alatt jelentős sikereket ért el, ám jelentősek az előttünk álló feladatok is. Ezeket a feladatokat csak egészséges néppel, családdal, emberrel tudjuk végrehajtani. Mindany- nyiunknak különösen fontos a jövő generációjának sorsa is. Azt hiszem, az említett példákból is kiderül, hogy ehhez vérre, több vérre van szükség. Kérek ezért mindenkit, aki teheti, segítsen életet, egészséget adni, újra mosolyt fakasztani beteg embertársaink arcára. Csatlakozzon ön is az önkéntes véradók táborához! Aki vért ad, életet ad! KÖZÖTTÜNK ÉLNEK... Ebben a sorozatunkban olyan embereket készülünk bemutatni, akik a IX. kerületben élnek ma is, és életükben sokat áldoztak a közösség, a magyar társadalom, népünk előrehaladása érdekében. Ezúttal a 85 éves Kolo- nits Ferencnét látogattuk meg a József Attila-lakótele- pen, és arra kértük: beszéljen életútjáról, sorsának alakulásáról, és arról, milyen tevékenységet folytatott a munkásmozgalomban. A Felvidék egyik kis falujában születtem. Édesapám cipészmester volt, aki csak nagyon szűkösen tudta eltartani hét gyermekét. Így aztán én már 11 éves koromban szolgálni mentem. Ezt a keserves kenyeret ettem egészen addig, míg férjhez nem mentem 24 éves koromban. Férjem a Vásárcsarnokban dolgozott mint hentes- és mészárossegéd, ezért ide költöztünk a Viola utcába. Én tehát már 1914 óta élek a Ferencvárosban. A világháborúban persze a férjemnek be kellett vonulnia, meg is sebesült. ő már a háború előtt is szervezett munkás volt, tagja a Szociáldemokrata Pártnak. Így hát, amikor eljött 1919, a Vörös Hadsereg élelmezési biztossága megbízta őt, hogy a hadsereg és a lakosság élelmezésén munkálkodjék. A bukás után férjem rögtön bekapcsolódott újra a mozgalomba, tagja lett az illegális Kommunista Pártnak, ő vitt el engem is a taggyűlésekre. Ekkor már a Dandár utcában laktunk. Sokat tanultam, olvastam ebben az időben, hogy megismerkedjem a munkásmozgalom célkitűzéseivel. Különösen nagy hatást gyakorolt rám Gorkij Az anya című regénye. Elhatároztam, hogy én is a regény főhősének, Pelagéja Nyilovnának a példáját fogom követni. Mi, IX. kerületiek vasárnaponként kijártunk a vámmentes kikötőbe, ott tartottunk szemináriumokat, a fiatalok kultúrműsorokat is szerveztek. Egy ilyen összejövetelen ismerkedtem meg Hámán Katóval. Vele később szoros barátságot kötöttem. Gyakran fordult meg a lakásunkon is a Haller utcában (akkor már ott laktunk). Ez az utca ma az ő nevét viseli. Mivel a 30-as évek közepén nagyon sok kommunistát letartóztattak és börtönbe vetettek, megalakult a Vörös Segély a lebukottak és hozzátartozóik segítésére. Én is részt vettem ennek a munkájában. Gyűjtéseket szerveztünk, elhoztuk a letartóztatottak vagy a sztrájkoló munkások gyerekeit, eltartottuk őket, süteményeket sütöttünk és csomagokat állítottunk össze a börtönben sínylődök részére. Az én két idősebb lányom is megismerte a Horthy-rendszer börtöneit. A mi kis szoba-konyhás lakásunkban sokszorosítógép működött. Amikor a gyerekek délelőtt iskolában voltak, ott dolgoztak az elvtársak a röpcédulákon. Az illegalitás szabályai szerint a család tagjai nem tudtak egymás pártmunkájáról. Féltünk, de mégis tettük azt> amit a kötelességünknek éreztünk, hiszen az életünket is odaadtuk volna eszméinkért. Gyakran tartottak nálunk házkutatást. A detektívek a házmesternél szoktak utánunk érdeklődni, ő azonban velünk tartott, és mivel szemben lakott a kapuval, mindjárt jelezte, ha házkutatásra érkeztek a nyomozók. Egy ízben egy vörös zászlót hímeztek a leányaim, és nem tehettünk mást: a zászlót egy zsákban rejtettük el. Szerencsénkre azt hitték a nyomozók, hogy a zsákban rongyok vannak, és finnyásak voltak átkutatni a tartalmát. Ha rájöttek volna, mit rejt az a zsák, nem kerültük volna el a letartóztatást. A 40-es években a IX. kerületiek látták el élelemmel azokat az elvtársakat, akiket Kistarcsára internáltak a visszacsatolt területekről. Az ő hozzátartozóik távol éltek, ezért nagy kofferekben, zsákokban szalonnát, kenyeret, füstölt húst vittünk nekik, meg híreket, emberi szót. A háború alatt egy ideig én segítettem elrejteni Ság- vári Endrét, aki itt a IX. kerületben volt ifjúsági titkár. 1944-ben a férjemet följelentés alapján elhurcolták Buchenivaldba, én pedig a gyermekeimmel kénytelen voltam titokban kiköltözni Zsófialigetre. Itt egy kútban rejtegettünk sok elvtársat, közülük többen a börtönből szöktek meg. Két nyílás vezetett a búvóhelyre: az egyik a kútból, a másik egy krumplitároló veremből. Egy ízben német járőr vetődött a házba, és mi rettegve lestük: észreveszi-e a veremben szimatoló katona a falba rejtett nyílást. Szerencsére nem vette észre, és így mindannyian megmenekültünk. A felszabadulás után a pártban aktív szervezőmunkát végeztem. Férjem — hazatérése után — a Vágóhídon vezető állásba került. Legkedvesebb emlékeim közé tartozik a 40-es évek végének falujárása. Férjemmel együtt sokadmagunkkal jártuk a falvakat, iskolát, egészségházat építettünk. 1962-ben költöztünk szolgálati lakásunkból, a Vágó- hídról a József Attila-lakótelepre. Máshol is kaphattunk volna lakást, de mi ragaszkodtunk a Ferencvároshoz, itt vettünk részt a mozgalomban, itt születtek a gyermekeink, itt jártak iskolába, ide köt bennünket minden szál. Ügy érzem, szeretnek bennünket a környéken. Itthon vagyunk barátaink és elvtársaink között. Az áruházban, az utcán, mindenütt megkérdezik leányaimat: „Hogy van a Kolonits néni? Régen láttuk!” Boldog vagyok, hogy számon tartanak, és viszonozzák azt a szere- tetet, amellyel én dolgoztam értük. Kolonits néninek Pelagéja Nyilovna volt hajdan a példaképe. És azt hiszem: egy emberélet legszebb summá- zata, hogy sikerült méltón követnie a választott példaképet. FERENCVÁROS 0 Dr. Rochlitz József
