Keresztyén Igazság, 1938, 1944
1938. október / 10. szám
Németh László. A háború utáni magyar szellemi horizont a harmincas évek elejére szinte ijesztően elsötétedett. Csonka országunkra ráterpeszkedett az álkonszolidáció, amely meggyanúsította a gondolat sok egészséges és gyakorlati megmozdulását. Közben Európa vívódott önmagával s lassan kialakuló, új társadalmi és gazdasági formái kérdések özönét zúdították reánk, mialatt tudósaink és íróink, irányítóink és vezetőink a nagy nemzeti feladatoktól és a nagy összefüggések látásától dezertálva, művelgették a maguk kis szakjának is kihasított területét. Németh László volt egyike azoknak, akik a kisstilusú és eldugult magyar életet és annak problémáit beállították a világhorizontba s szemünket ránevelték a végtelen távlatok látására. Első tanulmányában már beledobta a magyar irodalmi tudatba a később még jobban kifejtett, merész és magasigényű felfogását az irodalomról: a történelem népekben gondolkozik, minden nép egy vállalkozás, az író műve ennek a vállalkozásnak a kifejezője. Első regényében, az Emberi színjáték-ban azt a fajta modern vallásosságot írta meg, amelynek értelmében Mak- kai Sándor Adyt az egyetlen magyar vallásos költőnek nevezte. A rádió, a reformkormány, a „törzsfők“ jobboldali Magyarországa között, amelynek túl intelligens volt, a baloldali Magyar- ország fölött, amelynek nem tudott eléggé esztéta és dogmatikus lenni, kereste azt a harmadik Magyarországot, amely a legsajátosabb magyar viszonyokból fakad és a kor legnemesebb, nyugati ingereire reagál. Nemzedékszervezésében hajótörést szenvedve, szellemi Robinzonként a „Tanú“, egymaga írta folyóirat szigetére húzódik és elsőként dolgozza fel vallásos szempontból az összes magyar sorskérdéseket. Azóta csalódott nemzeti és egyéni reménykedéseiben, amelyeket oly meghatóan írt meg a „Kapások“ című, még egyszer összes motívumait összefoglaló víziójában s mindezt ma már, reményvesztetten, csupán szépirodalmi művek kristálylapjaiba zárja, a nemzethalál lebegő árnyéka alatt, mint élő tilalomfa áll azon az úton, melyen a mai élet és a mai magyarság jár. Európa és a kor nagy látványát vetíti fel kiindulásul. A múlt században oly világszemlélet jutott uralomra, amelyben az ember a dolgokat más dolgokkal való összefüggéseik szerint, mennyiségileg fogta fel, nem pedig az énjéhez, vagy egy énjén túli célhoz való viszonyban. A külső szemléletet kifejező, észkategóriákon alapuló természettörvény azért mondható mennyiséginek, mert minden ugyanolyan jelenségre egyformán áll. „Az ember belenyugodott, hogy önmaga tetteit ugyanabból a kényszerűségből magyarázza, amelyből az inga-lengés idejét és vegyületek szerkezetét. A lélek érzetek atomjaiból épült fel, a népek a népekre ható erők természeti lenyomatai. Ember, faj, társadalom, mint puha viasz várták a nagy mehanikai kényszerűség pecsétnyomóját.“
