Keresztyén Igazság, 1938, 1944
1944. január / 1. szám
12 zésüket. Az itteni ortodoxia jeles képviselője volt Chytraeu9 Dávid. A lutheri egyházakban nagy tekintélynek örvendett, több ország (pl. Ausztria) számára-adott liturgikus reformjavaslatokat. Svédországgal is kapcsolatban állott, többek között III. Jánosnak is ajánlott egy iratot, amelyben sokat foglalkozik a miseáldozat és papi házasság kérdésével. A Rostockban kiképzett teológusok magukkal hozták a túlzott liturgikus törekvésekkel szembeni ellenszenvet, így ezeknek köréből kerültek ki a továbbiakban III. János romanizáló liturgiájának leghevesebb ellenségei. A vallási helyzet ismertetéséhez tartozik még annak a ténynek a megállapítása, hogy a svéd egyház egészen az upsalai találkozóig .hitvallás nélkül volt. Az egyházi határozatok mindig csak Isten igéjére utalnak mint normára. Bár 1572-ben — amikor Petri Laurentius egyházi rendtartását elfogadják, —- tárgyalták az Ágostai Hitvallás elfogadásának kérdését, ennek jóváhagyása helyett az érsek kapott megbízást hasonló svéd hitvallás kidolgozására. Ez utóbbi azonban nem valósult-meg. Az állam- hatalom, Vasa Gusztáv és fia XIV. Erik sem kötelezett hitvallásos állás- foglalásra. Jellemző, hogy az utóbbinak uralkodása alatt felbukkanó kálvinista törekvésekkel szemben sem történt ellenintézkedés. Ily módon történhetett, hogy a francia hugenották hitvallása hamarabb jelent meg svédül, mint az Ágostai Hitvallás. Amikor azonban III. János uralkodása alatt már romanizáló törekvések is életre keltek, a papság körében egyre erősebb lett a kívánság a hitvallás melletti döntés érdekében. 2. ///. János liturgikus programmja és az ellene való harc. A fentebbiekben már többször utalnom kellett arra a liturgikus programmra, amely III. János (1568—1592) nevéhez fűződik. Ennek romanizáló tendenciája olyan teológiai harcokat, sőt üldöztetéseket eredményezett, hogy ez a kiéleződött helyzet tette elkerülhetetlenül szükségessé az upsalai találkozó összehívását. Mielőtt tehát az upsalai találkozó közvetlen történetét ismertetném, erre a liturgikus harcra is ki kell térnem. Laurentius Petri egyházi rendtartásának kiadásához még megnyerte III. János beleegyezését, s a király látszólag hajlandó volt ennek keresztülvitelére. 1574-ben azonban már Nova Ordinantia címen megjelenik az az irat, amelyben a király az egyházi rendtartás hivatalos magyarázatát kívánja nyújtani. Az újdonság itt még csak az, hogy az egyházi atyák és Petri Laurentius irataiból közöl a liturgiára vonatkozó útmutatásokat s főleg az oltári szentség jelentőségét emeli ki. Találkozunk a szentségnek mint áldozatnak értelmezésével, amelyben azonban nem lépi túl az evangéliumi határt. A tulajdonképeni vitát a bevezetendő új mise-rituále indítja el, melyet a „vörös könyv“, igazi néven „Liturgia Svecanae Ecclesiae catho- licae et orthodoxae conformis“ (1576) tartalmazott. A szertartások jelentősége ebben igen erős hangsúlyozást nyert. „A kegyesség nagy része ceremóniákban áll, mivel Istent nemcsak szívünkkel, hanem kezünkkel és tagjainkkal is szolgálnunk kell.“ A liturgia a pap egyéni előkészületével kezdődik, mely a római mise mintájára készült. Ezt követte a pap beöltözése, s minden egyes ruhadarab felöltésénél egy bizonyos imádság mondása. A papi öltözék természetesen gazdagon őrzi a középkori tradíciókat. A prédikációig nagyobb változás nem történik a régebbi liturgiákkal szemben. A tulajdonképeni változás a canon missae-nél észlelhető. A Te igitur imádságban az „egyházi és világi felsőbbségért“ való könyörgés
