Keresztyén Igazság, 1938, 1944
1938. október / 10. szám
SZÉLJEGYZETEK Abba a szomorúságba bele kellene esnünk niindannyiunk- nak, amely erőt vett Kodoiányi Jánoson egy finnországi istentisztelet alkalmával. Beszámolójában így tesz vallomást: „Mikor a templomból kimentem, szinte beteg voltam a szo- morúságtql. Nem győztem elhessegetni magamtól a keserű kérdéseket: miért viseli szívén a magyar népfőiskola sorsát a finn nép és miért nem a magyar társadalom? Hogy lehetséges, hogy távol északon gyűjtenek egy magyar népfőiskolára s itthon mi a magunk erejéből mindeddig nem teremtettük meg a modern népnevelés rendszerét?“ Ez a valóságrajz csakugyan beteggé szomoríthatna bennünket. De a magyar társadalom ez ellen a „betegség" ellen biztos szérummal van beoltva: érzéketlenséggel és felelőtlenséggel. Nagyon nehéz ezt az ,,egészséges“ társadalmat a felelősség és népmentés fájdalmával meg- szomorítani! De addig is, míg eljő ez áldott betegség ideje, szomorodjunk meg mi: evangélikusok. Van ugyan okunk az örvendezésre is: néhány lélek kezdeményezését máris megáldotta Isten s a finnek nagy támogatásával még ez év őszén megnyílik, szerényen bár, az első magyar evangélikus népfőiskola. De keserűen kell feljegyeznünk, hogy mennyire nem viseli szívén ezt az ügyet az egész magyar evangélikus ság. Mindig ott van a hangunk a népsegítés énekkarában; de mikor konkrét dologra kerül a sor, nem támogatunk semmit teljes erőnkből. Nem mentő felelet e vádra, hogy ma sokfelé kell kinyújtanunk segítő karunkat. Óh, jöhetnek olyan idők, amikor sokkal több felé kell majd szétosztanunk, amink van, — hacsak elpusztulni nem akarunk. Meg azután meg kellene már valamit tanulnunk: legyen minden esztendőben egy-két ügyünk, amit végérvényesen dűlőre juttatunk! Mint a Luther-szo- bor ügyét. Milyen hatalmas tett volt. Nos, legalább ugyanilyen tettet kíván most tőlünk az evangélikus népfőiskola! Legyen ez a következő félévben, esztendőben az egész magyar evangélikusság szívbeli ügye! Olyan tanúságot tehetünk vele egyházunk népmentő ereje mellett s olyan forrást nyithatunk meg benne parasztságunk hitre ébredése tekintetében, melyre aligha volt példa Magyar- országon. Persze ehhez hit kell. Mert a finnek is hitükben viselik szívükön a magyar népmisszionálás ügyét! Szomorodjunk meg a hitetlenségünkön s kezdjünk hozzá a hit cselekedeteihez. Hiányzó kapcsolatok miatt panaszkodott egy vezércikkében nemrég az Evangélikus Élet. Hiányzik az az élő kapcsolat gyülekezet és gyülekezet között, amely a tagok viszonya kellene hogy legyen Krisztus testén: az Anyaszent- egyházban. Széthullott egyház vagyunk, nemcsak szórványainkat tekintve, de belső organizmusunkban is. Ilyesfajta gondolatok kapcsán kívánja a cikkíró, hogy azok az itt- ott munkálkodó kisebb közösségek, melyeknek csak mint „egyházi segédcsapatoknak“ jutott eddig szerep, többre hivassanak. „Arról van szó. hogy ezek a sokszor esetlegesnek tekintett vállalkozások egyetemesek és rendszeresek legyenek.“ Ezt mi is továbbkiáltjuk s szeretnénk meg is toldani valamivel: itt az ideje, hogy ezek a megmozdulások egységes fronttá fejlődjenek!! Olyan napokat élünk, amikor bármely percben, előre nem sejtett zugból ronthat re
