Keresztyén Igazság, 1938, 1944
1938. október / 10. szám
hivatásunkat, hogy összekötő kapocs legyünk Nagy-Magyarország nemzetiségei között és mint ilyen — híd, amely a Balkánt a nyugattal köti össze. Távol áll tőlem, hogy a külpolitikára célozgassak. A politika is Isten ellenőrzése alá tartozik, arra is vonatkozik a szeretet, az önzetlenség parancsa, de a politika megy a maga útján előre, abba a magyar nép egye- deinek kevés beleszólása van. Amire gondolok, az a magyarság tömegének, sejt-alkatrészeinek a magatartása. Bármit hozzon a jövő, minden magyar ember a maga hatáskörében felelősséggel tartozik azért, hogy a határokon innen vagy túl élő nemzetiségekkel megérthessük egymást. Ahol nincs kapcsolat, ott nem lehet megértés, ahol pedig a megértés hiányzik, ott természetszerűleg elzárkózunk egymástól. Hiába változnak meg a határok, ha a népek le nem döntik a köztük lévő válaszfalakat. Nemzetiségeink számára nem jelenthetünk semmit, nem közvetíthetjük hozzájuk magasabb műveltségünket, ha egyénenként meg nem találjuk a hozzájuk vezető utat. Trianon óta mit csináltunk eddig? Sokáig egyebet sem tettünk, mint tiltakoztunk. Nem voltunk hajlandók Isten kezéből elfogadni a reánk mért szomorú csapást. Szobrokat állítottunk fel a múlt emlékeinek és visszafelé fordulva, háttal a jelennek, fontos alkalmakat szalasztottunk el a belső megerősödésre. Azután kitűnő jogászok éles logikájába vetettük reménységünket. Gondoljunk azokra a remekbe készült genfi szónoklatokra, amelyek a népszövetségi alapokmány egyik paragrafusa alapján követelték a békerevíziót. Micsoda szellemes ügyvédi fordulat éppen annak az okmánynak alapján követelni módosításokat, amely az egész trianoni szerencsétlenséget reánk zúdította! Végül jött egy harmadik korszak és ez még most is tart. Ennek az a vezérgondolata, hogy valamely külföldi államférfiútól kell várnunk „igazságunk“ kiharcolását. Íme, Interlakennek más üzenete van számunkra. Változzunk meg, lássuk be nemzeti bűneinket, önzésünket, nemtörődömségünket. És tegyünk egy elhatározó lépést azok felé, akik minket bántottak. Másoktól nem várhatjuk a kezdeményezést. Üj légkör, új megértés fog támadni köztünk. Németül, franciául, angolul tanulni nekünk szükséglet, de szerbül, románul, tótul, ruténül megtanulni az önzetlen szeretet jele volna és ablakokat nyitna a politikai válaszfalakon az egymás becsületes megismerése felé. Aki az önmagunkból való ilyen kivetkőzésnek ezt a próbáját még sohasem hajtotta végre, az talán kételkedni fog a fenti programm megvalósításának lehetőségében. De aki megpróbálta magán, tudja, hogy ami egynek sikerült, az mindenkinek lehetséges. Fényes bizonyság rá maga Interlaken. Ami Angliában, Dániában, Hollandiában, a skandináv államokban történt s ami most van folyamatban Finnországban, Bulgáriában, az Magyarországon is megtörténhetik. Dél-Afrika, India, Űj-Zéland és Japán fogja hozzá szolgáltatni a maga nehézségeinek megoldásával a keretet. Vannak városok, amilyen Utrecht vagy Lausanne, amelybe messzi vidékekről tízezer ember gyülekezett össze a csoport üzenetének meghallására. Mi magyarók még nem tartunk ott. Interlaken csak egy új hajnalhasadás első fénysugáraival világított be a magyar problémák egyik legsúlyo- sabbikának: a nemzetiségi kérdésnek egyedül lehetséges megoldásába. Elsősorban legyünk Isten parancsolatainak engedelmesek. Ha igazságunkat már nem magunk fogjuk védelmezni többé, hanem rá tudjuk bízni Isten kezére, nemcsak a múlthoz való görcsös ragaszkodás megkötöttsége