A Kereszt és Kard Mozgalom Hangja, 1983 (24. évfolyam, 1-4. szám)
1983-02-01 / 1. szám
-- 8 -( folytatás a 3. oldalról ) Magyarország világháborús szerepének "tisztázásával" azóta számos történész, iró foglalkozott, különböző szempontokból vizsgálva, kutatva azokat az indokokat, melyek hadba rántották, pusztulásba vitték hazánkat. A fökérdés: szükséges volt-e, vagy elkerülhető lett volna hadbalépésünk? A hadbalépés iszonyatos következményeit láttuk, megszenvedtük, de arra eddig még senki sem tudott megfelelni, hogy mi történt volna, ha Magyarország nem vállal tevőleges részvételt a háborúban. Nem lett volna ennek az ára "sebesültekben, halottakban és eltűntekben" sokszorosa a doni hadjárat veszteségeinek? A 60-as évek végefelé egy könyv jelent meg a hazai könyvesboltokban. Cime: Requiem egy hadseregért; szerzője Nemeskürti István. (A könyv második kiadására 1972-ben került sor.) A könyv tárgya a 2. hadsereg tragédiája. Bevezető soraiban kifogásolja, hogy a hadsereg áldozatairól senki sem emlékezett meg. "Pedig ezeket a férfiakat egyszer el kell siratni.. Mert zömében áldozatok voltak." Az idézett sorokat olvasva az ember hajlamos lenne, hogy tisztelettel, elismeréssel gondoljon az íróra, akinek, ime, van mersze , ha későn is, több mint 20 évvel a háború befejezése után , hogy emléket állítson a hadseregnek. S talán világos képet nyújt az addig gondosan elhallgatott valóságról, amely végső fokon a hadsereg elpusztulásához vezetett. "Igyekeztem a szárazságig tárgyilagos maradni. A döbbenetes tények, melyeket az olvasó elé tárok, annál meghökkentöbbek, minnél inkább tények maradnak." A most idézett sorok végkép felcsigázhatják az olvasó érdeklődését. Tárgyilagosság, hiteles tények! Ez az, ami eddig hiányzott, ami nélkül eddig minden homályos, csaknem érthetetlen volt... "Az adatok áradó bőséget a Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnöksége támogatásának és a Hadtörténelmi Levéltár segítségének Köszönhetem. Nélkülük semmire sem mentem volna." Ez utóbbi sorok bizony alaposan lehűtik az olvasó felcsigázott érdeklődését. Valhogy úgy érzi magát, mint akinek egy csöbör hideg vizet loccsantottak volna az arcára. Várható "tárgyilagosság" olyan műtől, melyet szerzője a Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnökség által rendelkezésre bocsátott adatokra épit fel? Várakozásunkban nem is csalódunk, s akár olvasatlanul is kijelenthetjük, hogy nem requiem, gyászos megemlékezés, nem "elsiratás" következik. Gyalázkodó propaganda, mintegy "pótvádirat" a két évtizeddel előbb "a legszigorúbban megbüntetett", bebörtönzött, agyonkinzott, kivégzett "háborús bűnösök" és egy letűnt, soha többé vissza nem térő rendszer eUen. A könyv sok esetben igazat is mond, de leginkább féligazságot. Ez pedig veszedelmesebb, megtévesztöbb a teljes hazugságnál is. Szól valóban megtörtént intézkedésekről, de egy szóval sem említi meg azok okait, főként pedig nem azokat a körülményeket, melyek hatása alatt az intézkedéseket meg kellett tenni. Ezek ismertetése nélkül pedig Nemeskürty müve félrevezető, megtévesztő. A magyar áUamvezetés sokáig vonakodott attól, hogy nagyobb erőket küldjön az oroszországi arcvonalra. 1942 januárjában Hitler külügyminisztere, Ribbentropp és Keitel német vezértábornagy Budapestre utaztak és ott Magyarország teljes haderejének bevetését követelték a Szovjetunió eUen. ÁUitásuk szerint ez Hitler személyes kívánsága. Viharos tanácskozások után a német tárgyalófelek Magyarország teljes megszaUását is kilátásba helyezték. A megszáUasban horvát, szlovák és román csapatok is résztvettek volna. Hyen körülmények között határozták el a 2. hadsereg hadilétszámra emelését és kiküldését. (A németek megígérték a hadsereg korszerű fegyverekkel való eHátását, "de majd csak odakinn".) Vájjon miért ragaszkodott a német hadvezetöség a magyar haderő bevetéséért? Ezt legpontosabban Vesenmayer, Hitler fömegbizottjának híressé vált mondása fejezte ki: "Minden magyar paraszt, munkás, vagy katona, akinek bevetése bennünket tehermentesít, erősíti a borodalomban a Führer tartalékait. Minden értünk vérző magyar a mi áldozatunkat csökkenti, erősíti tartalékainkat a további hadviseléshez és segít abban, hogy erőinket megőrizzük a háború utáni nagy feladatok megoldására." 1942 tavaszán a 2. hadsereget hadilétszámra egészítették ki és elindították a keleti frontra... A Donhoz vezető ut utolsó 300 km-es szakaszán a hadsereg súlyos veszteségekkel járó harcok között vonult előre, hogy végül is a gyilkos hideg télben a folyó partján várja az orosz támadást. És a támadás 1943. január 12-én megindult olyan erőfölénnyel, hogy azt az elégtelenül felfegyverzett honvédeink megáUitani, visszaverni nem tudták. A szovjet csapatok Uriv-nál áttörtek a magyar vonalakon... "Az urivi áttörés után nincs megáUás. Özönlik vissza a hadsereg. Hadsereg? Rongyos és rémült birkanyáj voltunk. Ember olyat még álmában sem látott! Pokroc az arc előtt, mint nagykendő az asszonyokon. Harmincöt-negyven fokos a hideg. Hová, merre, ki tudja? Térkép nincs. Vezető tisztjeink nincsenek. Puskája is már csak a töredéknek van. Szuronyra huzva viszik némelyek a megfagyott lóhust a vállukon, mert élelmezésre semmi remény. Időnként az orosz ráták megjelennek fölöttünk, végig sorozzák a menetet, akit eltalálnak, ottmarad, aki megsebesül, az is. Fél óra múlva kampec, megüvesedik. A fagyottakat vagy beletapossák
