Kereszt és Kard Mozgalom Tájékoztatója, 1966 (8. évfolyam, 1. szám)

1966-05-01 / 1. szám

SALVADOR DE MADARIAGA:

*

Egy nagyravágyó tábornok

De Gaulle francia köztársasági elnök megválasztása nemcsak az elmúlt év egyik legfontosabb eseménye volt. Hatása kiterjed az előttünk álló hoszszú és döntő évekre is. Érdemes ezért ezt a választást még ma is, és főleg olyan szempontok alapján is megvizsgálni, amelyekből kiindulva a választás néhány paradox jelenségét kapjuk eredményül.

Az első paradoxon : választási győzelmét a tábornok a francia kommunista pártnak köszönheti. Ha ugyanis Mitterand, de Gaulle ellenjelöltje, nem fogadta volna el a kommunista szavazatokat, esetleg legyőzhette volna de Gaullet. Mitterand azonban már a választás előtt jelezte, hogy számít a kommunista szavazatokra és ezzel elriasztotta magától a polgárság különben baloldali eszmékkel kacérkodó rétegét. Pedig Mitterand akkor is megkapta volna a kommunisták voksát, ha nyilvánosan nem vállalja a kommunista támogatást. A kommunisták ugyanis nem szavazhattak de Gaullera — ez nyilvánvaló —, de saját jelöltet sem állíthattak, mert kiderült volna a párt gyengesége. És ha Mitterand kommunista támogatás hiányában vesztette volna el a választást, akkor egészen világosan megmutatkozott volna, hogy de Gaulle a kommunista párt létzésének köszönheti győzelmét .

Ez a tény még ellentmondásosabbnak tűnik, ha meggondoljuk, hogy Moszkva ismételten dicsérte de Gaulle politikáját — egyszerűen azért, mert a francia államfő elgondolásai beleillenek a Szovjetúnió külpolitikai koncepciójába. Érdemes ezen elgondolkozni, mert a francia kommunisták, noha a választáson a tábornok ellen léptek fel — minden más vonatkozásban igyekeznek nacionalistáknak mutatkozni, mintha a francia baloldal balszárnyává akarnánek előlépni. Egy ilyen kommunista helyváltoztatás természetes következménye lenne a kínai-szovjet viszálynak. Az olasz Togliatti értékelte ki helyesen a Peking és Moszkva közötti ellentéteket, de különös szóval jelölte az eredményt, amikor „Polycentrizmusról“ írt. A Centrum, a középpont fogalma magában hordozza azt a feltételt, hogy az csak egyetlen Zehet. A Togliatti féle „többközpont“ meghatározás olyan ellentmondást hordoz magában, amely lehetetlenné teszi a fogalom fenntartását. Amikor a kommunizmus kétfejű szörny lett, tulajdonképpen elvesztette a fejét, mert két fej annyit ér, mintha egy sem volna. A kommunizmus megoszlott, helyesebben: a nacionalizmus felbomlasztotta. A francia kommunisták választási szereplése a legjobb példa, amely ezt a tételt megerősíti.

A választás másik ellentmondása az, hogy a francia nép az erős személyiség megválasztásával tulajdonképpen határt szabott a tábornok személyes hatalmi törekvésének. A Mitterandra és Leoanuetre leadott szavazatokat úgy értékelhetjük, mint a francia választók bírálatát a tábornok egyszemélyi törekvéseivel szemben, továbbá, mint annak a kellemetlen

érzésnek a megnyilvánulását, amit de Gaulle európaellenes és nacionalista viselkedése váltott ki a francia népből. Hét évi egyszemélyi uralom után Franciaország népe a köztársasági elv felé igazította ki a francia politikai képet.

A következő, harmadik paradoxon bonyolultabb, mint az előző kettő. A francia nemzet tudatában van annak, hogy de Gaulle személyében a legnagyobb élő európai politikus vezeti az országot. Éppen ezért választották meg a tábornokot — miután az első választási menetben megadták a figyelmeztetést.

De Gaulle, Párizsban, az északi és a keleti választókerületekben kapott többséget. Az ellentmondás: ennek az említett gaullista vidéknek a lakossága teljes mértékben ismeri azt a veszélyt, amely Németország megerősödésével jár. Az 1870-es, az 1914-es és az 1940-es eseményekből azonban e francia vidék lakói csak egyetlen helyes következtetést vonhatnak le. Nevezetesen azt, hogy a német-francia feszültséget végérvényesen csak az Egyesült Európa megvalósításával lehet megszüntetni. A tábornok egy közvetlen kibékülési színjátékkal próbálta elérni ezt a célt. De Gaullet azonban ebben a kérdésben cserbenhagyta egyébként kitűnő lélektani ösztöne. A francia-német barátság felszínes, a feszültség változatlan. Csak a feszültség megnyilvánulási formái változtak. Ezért kell ma olyan intézményeket keresni, amelyek új alapot teremtenek az európai és ezen belül a francia-német együttélésnek.

Ezért mondhatjuk de Gaulle végzetes hibájának azt az ellenszenvet, amelyet a tábornok a nemzetekfeletti európai föderációval szemben érez. Egyetlen más nemzetnek sem annyira érdeke, mint éppen Franciaországnak, hogy megteremtődjék és virágozzék az európai föderáció. A függetlenség — de Gaulle kedvenc szólama — megtévesztő álom. Ki beszélt függetlenségről, amikor Franciaországot letiporták a németek? De Gaulle ugyan nem, mert a brit segítség nélkül a tábornok minden akaratereje és tettvágya eredménytelen és kilátástalan maradt volna.

Ez lenne tehát az elnökválasztás harmadik belső ellentmondása: a francia nemzetiségű „európaiak“ a választáson állást foglaltak az Egysült Európa megteremtése mellett, de a tábornok személyében olyan politikust bíztak meg ennek végrehajtásával, aki már többször nyilvánosan megmutatta ellenszenvét a föderációs gondolattal szemben.

És ezzel megérkeztünk a negyedik paradoxonhoz: az Egyesült Európára váró feladatok olyan súlyosak és annyira csak Európa által megoldhatók, hogy szinte kívánnak, követelnek egy olyan nagy egyéniséget, mint de Gaulle. Sajnos, az egyébként rendkívül becsvágyó tábornok atavisztikus nacionalizmus gúzsába kötve vergődik és nem veszi észre, milyen mérhetetlen feladatot jelölt ki számára a történelem. A nagyravágyó tábornok — mégsem eléggé nagyravágyó.

Átvéve: "TTJ ETTP.OJ-At‘ 1966 márciusi szaunából