Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-19 / 3. szám - Földi Mihály: Jó emberek!
Láttam ma egy képet, amelyet sehogysem tudok elfeledni. Fekete háttérből fehér alakok emelkednek ki: elől egy aggastyán, mögötte nők, férfiak, leghátul gyerekek. Megfogják egymás kezét s mennek, mennek az aggastyán után, aki egy kapu előtt áll s lába már a küszöböt éri. Azt hiszem, a kapuban itt a halál kapujára gondolt a festő s az egymásba fogódzó emberekben az élő életet akarta elénk állítani. Ez nem is fontos. Engem az kapott meg, hogy ezek az emberek igy megtudták fogni egymás kezét, hogy igy egymáshoz tudnak tartozni s egy utón, egy cél felé tudnak járni. Ez a kézfogás, ez hat meg engem. Itt valami nagyon fontos dologra gondolt a festő. Álmodott valamit s biztat vele minket valamire, — s ez mindennél fontosabb. Nem tudom elfeledni ezt a képet- Tudom, hogy itt valami hazugságról van szó, s meg tudom okolni, miért gondolom ezt. Elmondom egy régi találkozásomat, találkozásomat egy különös emberrel, akihez hasonlót ma még keveset látni. Néhány évvel ezelőtt történt ez, van már legalább nyolc esztendeje. Akkor is ilyen téli hónapot mutatott a naptár, bár az uccákon tavaszi szél kóborolt Egy egész napon át esett az eső, aztán hirtelen szél jött Budáról, a hegy mögül, fölszáritotta az uccákat, megkergette a felhőket s úgy nekiszaladt az embereknek, mintha ki akarná gombolni a kabátjukat. Engem is kicsalt az odúmból, egy városvégi düledező sárga házikónak sötét kis szobájából, ahol már idestova két hete laktam, hogy megbújjak a tél hidege elől. Már két hete, hogy nem láttam akkor embert, az én részeges háziasszonyom nem ment emberszámba. Valami érthetelen kíváncsiság fogott el, megnézni, mit csinálnak az emberek, milyenek, hogy, élnek, megváltoztak-e már valamennyire s javult-e már a sorsuk? Késő este volt már, amikor elindultam s éjfél tájt járt az idő, mikor a város szivéhez értem. Óvatosan kitértem az emberek elől s meghúzódtam a fal mellett, mintegy ezzel is jelezni óhajtva, hogy semmit se akarok tőlük s talán kissé a kíváncsiságomért is bocsánatot kérve. A nagy éjszakai zaj, a sürgés-forgás, a siető, rohanó, egymásba kapaszkodó, nevető vagy szomorkodó emberek, a kinzott lovak patkóinak sírása, az autók kiméletlen és hivalkodó sikongása, a sok kábult, mámoros, férges lelkű gyerek az uccán az éjszakában, megzavart s régi elhatározásaimban megerősített- Sehol nem láttam egyetlen nyugodt, tiszta arcú embert, sehol méltóságot, öntudatot, tiszta látást, békét élettel és halállal az arcokon: csak idegességet, zavart, tudatlanságot, kishitűséget, kapkodást mindenfelé. Igen, gondoltam, itt nem változott semmi, mindenki szenved és senki se tudja, mert nem akarja tudni, miért, itt minden a régi piszkos, rut nyomor és küzködés, a koldustanyákon épp úgy, mint a nagyúri palotákban, — érthetelen az én furcsa kiváncsiskodásom. Legjobb lesz mindjárt visszafordulni s elbújni a viskómban, gondoltam. Nagy és sötét épület mögött állottam akkor s az átellenes oldalról zene szűrődött felém a csukott ablakokon át. Sárga függönyök borították az ablakokat, éles fényt verhettek vissza a termekbe. Az egyik ablak fölött a szellőzőkerék fáradhatatlanul berregett. Néha kinyílt az ajtó, egy-egy csoport ember távozott el vagy tért be a termekbe, ilyenkor a zene erősebben hallatszott. Valami mulatóhely, gondoltam. Bizony, régen volt az az idő, amikor még én is mulatozásnak éreztem ezeket a falkás összejöveteleket, borral, pezsgővel, zenével, talán nőkkel is- Emlékeztem, szobák és asztalok vannak az ilyen helyeken, az emberek körülülik ezeket az asztalokat, elnyúlnak a heverőkön, benépesítik ezeket a szobákat, s rendelkezésükre állanak bizonyos különös természetű és rettenetes sorsú emberek, akik foglalkozásszerűen kielégítik az ilyenkor fölmerülő igényeket: palackokban, fűszerekben, csókokban szállítják a szükséges vagy megszokott mámormennyiséget, szalvétával és parfőmmel ott állnak és hajlonganak, mosolyognak és töltik a megrendelt kábulatokat s mint a lehetőség szerint pontos szállítók, mindenért pénzt kérnek és pénzt fogadnak el. Mámorgyár; a kábulat nagyüzeme. De talán ezek már régi emlékek, emlékek az ifjúkorból, — talán most már nem egészen igy van, gondoltam, — ej, nézzük meg, most is igy mulatnak-e még az emberek. Megtöltöttem pipámat, begomboltam kabátomat s benyitottam az ajtón. Amikor beléptem az első terembe, egy öreg pincér rámszólt: — Mit keres itt? — Tudtam, hogy nem volt semmi rosszindulat ebben a
