Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-05 / 1. szám - Komlós Aladár: Színházi estély - Neubauer Pál: A fejetetejére állított festmény
Színházi estély Móricz fisig mond: Légy jó mindhalálig (Nemzeti Színház) Először személyes ügyben: Bocsánatot kell kérnem az olvasótól, hogy ily tnegkésve számolok be az idény legnagyobb sikeréről. Mulasztásomnak a darab rendkívüli sikere a magyarázata. A délelőtti főpróbára annakidején nem mehettem el, a későbbi előadásokra pedig a színház egész tegnap estig nem tudott jegyet adni, annak ellenére, hogy maga Móricz kért levélben jegyet számomra. * A darab meséjét talán nem kell elmondanom. A hasonló cimü regényből, a magyar irodalom ez egyik legbübájosabb regényéből, amelynek könny és mosoly itatja át minden mondatát, remélem, mindenki ismeri Nyilas Misi, a rajongó debreceni kollégiumi kisdiák történetét, aki a felnőttek dicső világába vágyik a maga csirkefogó kis kortársai közül, itt azonban a véletlenek összejátszása folytán sikkasztás gyanújába keveredik s az értetlen és gonosz emberek miatt már-már halálra szánja magát, de csalódott, megbántott szivéből akkor is ezek a szavak törnek elő könnyesen és diadalmasan: „Légy jó. . . Légy jó mindhalálig!“ A regény természetesen sok átalakuláson ment keresztül, mire dráma lett belőle. A darabban nem halljuk Móricz hasonlithatatlan édességü elbeszélő-hangját, amely épp a „Légy jó mindhalálig“-bán még élőbb és melegebb, mint rendesen, a kis Misi érzéseinek elragadó festése helyett is a sorsjegy bonyodalmai kerülnek előtérbe ... de az a felvonás, amelyben az ártatlan és fegyelmezett kisdiákból kirobban a keserűség, amikor repeső szívvel látjuk, hogyan lesz az inzultált vádlott Misiből vádló, a megvert gyenge fiúcska hogyan kerekedik a maga jósága és tisztasága által a tekintetes kollégium szigorú fegyelmi tanácsa fölé, ez a felvonás itt erősebben van kiépítve, mint a regény megfelelő jelenete, ez a felvonás oly nemes, oly megrendítő, oly ellenállhatatlan hatású, hogy párját kell keresni drámairodalmunkban. Este negyed tiz és fél tiz között a Nemzeti Színház Móricz-előadásán mindenki előkészítheti a zsebkendőjét. Miért a sirás? Misi bajbajutásán szánakozunk? A gyermek addig elfojtott érzéseinek gátlástalan kiömlése szabadítja fel a könnyeinket? Egyáltalán: siratjuk-e Misit, vagy könnyeink inkább örömkönnyek az igazság és jóság legyőzhetetlen fölénye fölött? Ki tudná megmondani! Még nem tisztázták a műalkotások fölött elsírt könnyek értelmét. Egy bizonyos: A sirás nem bizonyíték egy mii értéke mellett. Van, tűikor sírunk s közben dühöngve szépeljiik meghatottságunkat, mintha erőszakkal megbecstelenitettek volna bennünket. Ennél a darabnál — legalább önmaga előtt — senki sem resteli a könynyeit. * Rózsahegyi, Kürti, Hajdú József, Harasztos Gusztáv, Patakay stb.: az előadás egyike a legjobbaknak, amit a Nemzetiben látni. De a szenzációja: Vaszary Piroska, aki Nyilas Misit játsza a darabban. A fiatal színésznő eddig humoros szerepekben aratott sikert, most kiderült róla, hogy a legmélyebb szenvedések színpadi átélésére is képes, mint ma senki Budapest sztárjai és primadonnái között. Jelenetei a lutrisbolt és a fegyelmi tanács előtt: felejthetetlenek. A mai magyar színésznő általában vagy azzal hat, hogy démonnak látszik, vagy azzal, hogy görllé stilizálja magát: sikerének titka mindkét esetben a belőle kisugárzó erotika. Vaszary rendkívüli művészi képességeit talán azzal jellemezhetem legrövidebben, hogy teljes erotika-mentességében is meg tudta főzni ezt a várost. Komlós Aladár. A fejetetejére állít ott festmény Edwin Diekson amerikai festő sokáig nyomorgóit. Addig, amig komolyan vette a művészet ügyét, amelyet, mint ismeretes, a zsibvásáron szentté neveztek ki azok, akiknek semmi sem szent. Diekson egészen komolyan festett és ezért a komolytalanságáért lakolnia kellett. Nem kapott kiállítási helyiséget, nem Írtak róla, nem végezték ki a napilapok és művészeti folyóiratok hasábjain. Ez pedig a kivégzéssel azonos valami. Akit a lapok kivégeznek, az halottaiból feltámadtnak mondható, boldog kivégzett halandó, aki halálából élete végéig pompásan megélhet. Ismerik, felkarolják, holtot csinálnak belőle. A művészi érvényesülés eme legfontosabb kellékeivel azonban Diekson nem rendelkezett. Élt Newyork tágas városában és festett. Azt mondják, igen tehetséges ember volt. Senki sem ismerte. Nemrég Edwin Diekson egy festményéi Newyork város ötszáz dolláros dijjával tüntették ki. Az eredeti Edwin Diekson nem volt eredeti Diekson, vagy ha úgy tetszik, annyira túlzottan eredeti, hogy senki sem ismert rá Dicksonra barátai közül. Mikor a festményt fényképezés céljából leakasztották a falról, kitűnt, hogy fordítva függött a falon: ahelyett, hogy függőlegesen függesztették volna fel, vízszintes volt az akasztók által választott irány, úgy hogy aminek fent és lent kellett volna lennie, jobbra és balra volt látható. Ez volt Edwin Diekson váratlan érvényesülésének a titka és hogy helyesen számított, amikor kitalálta a „forgatható festmény“ uj típusát, mutatja, hogy a zsűri rendkívül meg volt elégedve és neki, az addig ismeretlennek Ítélte oda Newyork város ötszázdolláros diját. A zsűrit mentesíteni kell az alól a vád alól, miszerint csupa marhából vagy rész-Iria: Neubauer Pál rehajlóból állt volna. Nem lehettek részrehajlók, mert ismeretlen festőt tüntettek ki. Marhák sem lehettek, mert a kép mindenkinek nagyon tetszett, nemcsak nekik. Szóval egészen mindegy volt, függőlegesen vagy vízszintesen volt-e felakasztva és az is mindegy volt, honnan és hogyan szemlélték. Mondják (de csak most, a nagy blama után), hogy vízszintesen szemlélve mégis csak pozitiv tartalom bontakozott ki és Diekson festménye anyát és gyermekei ábrázolt. Anya és gyermek az erdőben, megnevezhetetlen tevékenység pillanatában. így valahogy hangozhatnék a műremek cime. Ha azonban úgy akasztják a festményt, ahogyan a zsűri látta, akkor Napóleon touloni csatáját ábrázolja. Nein is olyan túlzott ellentét ez, mint első pillanatra látszik. Kombinálható még azzal, hogy jobbról és balról is felakasztják, amikor is végre egészen világos lesz, mit akart ez a forradalmi festmény valójában kifejezni. Ebből nagy kázust csináltak, de a zűrzavaros lármában megfeledkeztek arról, hogy szegény Edwin Diekson mielőtt fejetetejére állította a saját lelkét, mert a gyomra tótágast állott kínjában, hiába függesztette fel festményeit, úgy hogy mindenki az első pillanatban felismerte a tartalmat. Még csak meg sem nézték, még csak ki sem végezték. Könyörgött egy kis kivégzésért ... a legbrutálisabb formában életben hagyták. Diekson csak akkor és csak ezért állította fejetetejére a festészetet. Felismerte azt, hogy nem tud megélni a maga lábán, ha nem áll a fejetetejére és rájött az élet paradicsomjára, hogy ki kell végeznie önmagát, ha meg akar élni. A zsűri ítélete bizonyítja, milyen termékeny volt ez az ötlet. Pályadijat nyert, divatba jött. A kényesizlésü nagyközönség el fogja halmozni portrémegrendelésekkel és ha Diekson ötletéhez hü maradt és a fejeket lábaknak festi, bizonyos, hogy nemsokára multimilliomos lesz. Könyveket Írnak majd róla és fejtegetik a relativitásnak a festészetre gyakorolt átütő hatását. Long Islandon villát épit magának Edwin Diekson, megházasodik, gyerekei lesznek. És lesz a villában egy örökké lezárt szoba, amelybe még a feleségnek sem szabad belépni, amolyan kékszakáll-kamra, amelynek sötét méhében hajmeresztő borzalmak történnek. E kamra ajtaja csak Diekson halála után fog megnyílni az asszony és az akkor már felnőtt gyerekek előtt és — a titkos kamrában, annak bizonyságául, hogy Diekson ember volt és nem bírta el a fejetetején-szaladgálást, amit az élet tőle cserébe azért, hogy megélhetett, megkövetelt, egész kocsirakományra való olyan festményt fognak találni, amelyekről az első pillanatra kitűnik, mit ábrázolnak és hogyan kell őket felfüggeszteni. Ki fog derülni, hogy Diekson abban a titkos kamrában élete meghitt perceiben nem a fején, hanem a lábán járt: pihentette a fejét, amely ellaposodott a sok járástól, szaladgálástól. Persze, Dicksonn.ik akkor már nem fog ártani semmi, mert neki fent lesz a lent, ha az égből nézi a földet. A család azonban rögtönzött zsüritanács után titkos autodafét csinál ezekből a festményekből és joggal, mert úgy festeni, hogy mindenki megértse, legalább olyan veszélyes, mint szivét a tenyerén hordozni és minden körülmények közt igazat úgy mondani, hogy mindenki az ember szivébe lásson. Ilyeneknek az élet zsűrije nem adományoz pályadijakat. Sem Newyorkban, sem Kutyabagoson.
