Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)

1930-02-16 / 7. szám - Farkas István: János a falut őrzi

(Folyt, a 158. oldalról.)

Munkája vesztett lengyel bevándorló, „metéque“, munkakerülő csőcselék, nyomorékok, emberek, akiknek már minden és mindenki mindegy ezen a világon. Akik feladták a védekezést, akik nem elég erősek és merészek már ahhoz, hogy harcoljanak a civilizációval, a balsorssal, a nyomorúsággal, akik egy napon megadták magukat, feladták azt a gondolatot, hogy az embernek fedél alatt kell élnie, s leköltöztek a hidak alá. Perzsiában élhetnek igy a koldusok.

Elmondhatatlan külsejii bölcsek ülnek itt a part szélén, lábukat lógatják a vizbe, zsebükben egy foszladozó könyv, horgásznak. A párisi ucca magántanárai, sőt nyilvános és rendes jelleggel, ezek a próféta külsejű, hosszú hajú, zavaros szemű, ékesszólóuccai próféták, akik néha folyékonyan beszélnek latinul vagy görögül, afféle torzképei egy-egy elzüllött Coignard Jeromes abbénak, akik félhangon dünnyögnek maguk elé s bámulják a folyót és szavalnak maguk elé valamit, egy verset, vagy egy szentenciát, festőién, koszosán és rendithetetlenül. Ezek is itt alszanak, itt laknak, itt adnak szabadon elő, a hidak alatt.

És mert a csinérzékét és az otthoniasságot nem tudja a sors kiölni bizonyos emberekből, néha egy kanári lóg kalitkájában szabad ég alatt, valamelyik hid pillére alatt, a rongyaiban összébbgubbancolt család fölött, egy alvó bölcs kincseit: néhány könyvet, egy üres fazekat, ruhadarabokat csoportosít fekhelye körül, távoli emberi életformák utolsó használati tárgyai bukkannak itt föl, kivetkőztetve formájukból, mint az emberek, akik használják. A nyomor megőrli és elzülleszti a tárgyakat is.

Egy rozzant széken ül a viz mellett a páciens, borbély nyilvánosan szappanozza és beretválja. Egy beretválás ára 20 centimes. A toprongyosok sorbaállanak, mindenki szép akar lenni, a borbélynak állandóan van dolga.

Fenn a hídon sétál a rendőr, az autók járnak és zugnak, Páris közepén vagyunk. Senki nem téved le ide. A Notre Dame fenséges árnyékával reáborul a képre, valószinütlenül és méltóságteljesen.

Ahogy mondani szokták, ez a vidék itt Páris szive, idelátszik a Cité, a Palais de Justice középkori tornyai, a Louvre. Az elegáns vonalú hidak alatt kavarog és vánszorog ez a másik élet.

Az elhagyott teherhajókon családok telelnek és nyaralnak, amig nem jön el az ideje annak, hogy a hajók homokkal megtöltve leussznak valamerre a Szajnán, nem bántják őket. Páris nem tud mit csinálni csőcselékével, tűri, behunyja a szemét.

Néha éjszaka egy rendőrpatrouille óvatosan kiemeli a hidak népségét, akkor néhány órára izgatott árnyak suhannak a fényeket csillogtató viz partján. Másnapra uj hadak jönnek s elfoglalják az elüzöttek helyét.

Mi húzza őket éppen ide, miért érzik rejteknek a hidak alatt tanyájukat, nem tudja senki. Talán a viz húzza őket, mely szórakoztat, etet, s ha kell, temet is. A viz, a csavargók barátja.

Az idegen nem látja soha. A párisi nem beszél róla. Minden háztartásban vannak dolgok, amelyről a háziak nem beszélnek szívesen.

^)áneÁ a faCiit cfyi

&ita: 'ftccikas István

János, az éjjeli őr, szigorúan betartva hivatalát, a kovácsmüliely előtt üldögélt. A műhely a falu közepén áll, igaz, hogy éppen a házaknak fordit hátat, de aki idegen, pláne, ha rossz szándékú idegen, ránéz, az tüstént észreveszi, hogy a falu mindentlátó, középponti szemébe nézett:

Az égen barátságosan mosolyogtak a téli csillagok. Ezek ugyan sohasem fáznak, s ha a földet nem is melegítik, de egymásra mégis olyan melegen néznek, mintha egyazon anyának kedves testvérei lennének.

János is a csillagokat nézte és egyszerű falusi szivében erős irigységgel kívánta a csillagbarátságot. Mert lám, neki ugyan csak egyetlen falut bíztak a gondjaira, ebből a huncutul nagy világból, de inkább őrizné ő azt az egész, nagy világot, amonnan felülről, a jó Isten csillagkertjéből, ahol alkalmasint minden barátságosabban megy, mint idelent. Mert a csillagok bírája maga a magasságban lakó jó Isten, aki látja is, nem is őket, de a hibáikat, pláne, ha amolyan kisebbszerüek, talán nem is akarja meglátni.

Az ő bírája meg hm ... és erre a gondolatra összeszorult a János bátor szive, mintha csak spiritusszal kevert borzagpálinka csúszott volna le mértéken felül a torkán, — erről jobb nem is beszélni.

És, hogy szelidebb gondolatokra terelje vissza immár türelmetlenül lázadozó gondolatait, fütyörészni kezdett.

Szeliden fütyörészett, majd csak olyan halkan, mint a pólyás gyerek, amikoi anyatej után nyöszörög éber álmában, de a szomszédos kovácslakás ablaka mégis kinyílott rája.

János észrevette. Nem hagyta abba a nótát, inkább még egy kicsit hangosabbra vette és meg is cifrázta. Mert az ablak csillagvilágitotta hátterében, mintha a mesterné arcát látta volna.

Az finom egy nőszemély. Egészen a János egyszerű Ízlése szerint való. Ha az égbolt minden csillagjaival együtt emberhangon tudna beszélni, hát soha nem hallott vihar alakjában árulná el az alvó falunak János szigorúan eltitkolt gondolatait. ;Az lenne ebben a szörnyű mennydörgésben, villámlásban, szélben, esőben vagy sürü csillaghullásban, hogy János tulajdonképpen a leghütlenebb szolgája a falunak, mert nem is a falut őrzi, hanem a kovácsnét.

Hanem az égbolt elnézi a földi emberek gyarlóságait és mélyen hallgat. így csak János szépségesre cikornyázott füttyszava árulná el az érzelmeit, ha ugyan a fütty olyan zenének számitana, melyre a szív minden gyenge húrja rezonálni tudna.

János hát fütyült, de csak magának. Utóvégre is, semmi köze a kovácsnéhoz, hát fütyül. Neki csak az van megparancsolva, hogy őrizze a falut. A többi a saját tekintélyes tetszésére van bízva. És utóvégre is muszáj fütyülnie, mert énekelni nem szabad. A hangos énekszóval elárulná minden rossz szándékú embernek, hogy merre jár. Már pedig a falu inkább azért fizeti őt, hogy senki se tudja, merre jár.

Most meglibbent az apró függöny is. Tiszta, szép lenvászonból való, idefehérlik az a műhelyhez, mint a liliom.

János elhallgatott. Öregedni készülő vére szilaj cseppekben hullott a szivére, és ott morzsolta, mint bizonyos Kinizsi Pál nevű a malomkövet. Tenyerére hajtotta a fejét, mintha szundikálna, — cselvetésül felsőbb helyen is megengedett dolog az ilyenfajta szundikálás, —- de ujjai hasadékán át sürgető, éhes kíváncsisággal legeltette szemeit a nyitott ablakon. Mert hátha . . . Nagy sóhajjal gondolt erre a háthára, és kénytelen volt megdömöckölni a szivét, hogy ki ne találjon ugrani a helyéről és valahogy hívatlan, kéretlen oda ne szaladjon az ablakpárkányhoz. Mert hivó szó nélkül készebb élete végéig minden éjjel egyforma szomorussággal epekedni, mint hívatlanul odaállítani a szerelem konyhájába, mint valami szemérmetlen, nagyon éhes koldus.