Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-02-16 / 7. szám - Herczeg Ferenc: A pofon
osztály a tornaterembe ment, én visszamaradtam. A folyosó, ahol egymásmelleit felfüggesztve sorakoztak a fegyverek, könnyed kis lovassági karabélyok, néhány perc múlva csendes lett. Mikor egyetlen lépés zaját se hallottam, vállamra vettem a fegyverem s gyors, de tettetett nyugalommal egy hátsó lépcsőn lesiettem a parkba. Itt már nyugodtabb voltam; zsebemben az élestöltényeket tapogattam, melyeket egész zsebpénzem feláldozásával szereztem be egy tisztogató közkatona utján. Mellékutakon, gyepágyakat átszelve, olykor guggolva haladtam végig az alkonyodé parkon s néhány perc múlva ott voltam a kilátótorony tetején. A célnál; tudtam, hogy ilyenkor ezen a helyen senki se jár, hogy itt már minden úgy történhetik, ahogy én akarom. Nagy, halálos nyugalom fogott el. Néztem a tájat, bejártam tekintetemmel a számtalanszor átkutatott láthatárt, a facsoportok és a vasúti töltés körvonalait. Úgy éreztem, hogy búcsúzom ettől a vidéktől. Bódulatszerü, majdnem önkívületi állapotban könyököltem a vasrácsra, de egy vad, nekifeszült elhatározás hihetetlen energiával összetartotta lelkem bomladozó energiáit. Gépiesen az órámra néztem. Fél nyolc volt. Mikor felpillantottam, a jobboldali facsoport mögött, mint rendesen, feltűnt a pétervári expressz. Most már egészen gépnek éreztem magam, melyet valami belső szerkezet hajt. Megragadtam a fegyvert, térdre ereszkedtem s a csövet a vasrács egyik tartórudjának kiugró díszítményére támasztva, töltöttem. 4 Alighogy vállhoz emeltem, már pontosan előttem haladt a vonat. A vagonokban égtek a lángok, az ötödik vágón, az étkezőkocsi fényárban úszott. Látni lehetett az asztalok körül ülő utasokat. Éles siheder-pillantásommal még a kristályüvegeket és virágcsokrokat az asztalon is láttam. Szememmel s a fegyvercsövével bejártam az asztalokat; kerestem a célt. Egyszerre egy sarokasztalnál megtaláltam; Grete bóbitái két fekete csíkként ingadoztak a fényárban s szemben velük éles körvonalként láttam a báró merész sasorrát s a büszke profil talapzataként a széles férfimellett. A cél... Ujjam már görbült a ravaszon. De egyszerre felhangzott, felsikoltott előbb élesen, aztán lággyá szélesülve a mozdony hatalmas füttye. A régi, számtalanszor hallott sikoly, a százszor és százszor boldogan magamba fogadott hang-injekció, mely egész lényemet a vágy és remény mámorával öntötte el. Kamasz-ábrándozásaim dajkadala, láthatárbetöltő hangvillabugás, melyre reményeim felépítették egy állított és remélt nagyszerű élet égig szárnyaló dallamát — miféle isten vészjeleként röppent fel az éppen ebben a percben, megbénítva ujjam görbülését a fegyver ravaszán és elsöpörve egy gondosan kiszemelt s elszánt hidegvérrel majdnem megragadott alkalmat a gyilkos szándék elől? Mikor a fütty utolsó foszlányai elhaltak, a fegyver már régen lefeléfordult csővel pihent a térdemen s a vonat messzijárt. Néhány percig még magam elé meredtem, azután felugrottam. Rettenetes félelem fogott el. Most kezdtem reszketni, hogy megtudják szökésemet a tornaóráról, a fegyver tiltott kivitelét az épületből s mindazt, ami mint gyermekcsiny megmaradt egy elvetélt gyilkosság! kísérletből. Lázas sietséggel vettem ki a töltényeket a fegyverből s messze a kőkerítésen túlra, a szántóföld rögei közé dobtam. Aztán futva, rohanva siettem az intézeti épület felé. Az első közkatonára rábíztam a fegyverem: tegye a helyére. A tornaóra még állott, óvatosan benyitottam a terembe s azon gondolkoztam, miféle hazugsággal fogom igazolni elmaradásomat. Irta: Hercseg Feresic Látogató (megjelen az ajtóban): Kukucs! ki vagyok? Gazda (összerezzen az Íróasztal mellett): Hő... !? Látogató: Tudtam, hogy itthon vagy. Az inasod ugyan tagadta, de én lementem az uccára és miután meggyőződtem, hogy a lakásod ki van világítva, megint visszajöttem. Azt a legényt különben elcsapnám. Gazda: De hát kicsoda az ur? Látogató: Nem ismersz, ugy-e? Neked már a gimnáziumba is rossz volt az emlékezőtehetséged. Kádár tanár azért buktatott meg, mert a hét választófejedelém közé vetted a római pápát is. Érdekelne, vájjon fel tudnád-e sorolni a hét választót? Gazda (az asztalra csap): Mi az istennyilát akar tőlem az ur? Nem látja, hogy dolgom van? Látogató: Rosszul teszed, hogy lámpafénynél írsz! A mesterséges világítás kiszárítja a Schlemm-féle csatornácskát a szemben . . . Gazda (a fejéhez nyúl): És most úgy érzem magamat, mintha álarcosbálban volnék és egy himnemü dominó faggatna. Kérlek, szép maszk, én most nem érek rá semmire! Látogató: Kiváncsi vagy, ki vagyok? No, majd mindjárt nyomravezetlek. Ki volt a hetedikben a legjobb tanuló? Ki oldotta meg játszva az egyenleteket két ismeretlennel és ki nyerte el az önképzőkörben a Kamorekdijal? Gazda: Ahá! Spicli Tóni! Látogató: Igen, Nagy Antal vagyok. Ti tréfából Spicli Tóninak neveztek, mer sohasem hazudtam a tanárainknak sem. Bár megtanultam volna a környezetemhez alkalmazkodni, — akkor nem ért volna annyi baj! Gazda (mérsékelt érdeklődéssel) : Milyen pályán vagy? Látogató: Hát te nem tudod? Pedig neked is megküldtem a röpiratomat! Te persze nem olvastad el? Gazda: Igazán nem emlékszem. Látogató: Tessék, van itt egy példányom. De olvasd el, majd megismered belőle a magyar közigazgatást. Ebben meg van írva a fegyelmi vizsgálatom egész története. Két éve tart már, pedig semmit sem tudnak rámbizonyitani. Minden biinöm az, hogy nem akartam derekamra venni a klik gépezetének hajtósziját! Ha megtettem volna, akkor ma talán magam is olyan elegáns lakásban ülnék, mint te . .. Gazda: Hm! Látogató: Az összeütközés köztem és a főnököm közt akkor kezdődött, mikor denunciánsnak nevezett. Én ugyanis nem tudtam elnézni a gyalázatos időpocsékolást. mely a hivatalokban folyik és rendszeresen értesítettem a fölöttes hatóságot, ki mikor fogad a hivatalában férfi vagy női látogatót. Gazda (a lélekbúvár érdeklődésével): Mondd csak, házasember vagy te? Látogató: Sajnos, igen. Azért mondom: sajnos, mert a nőm évek óta beteges. Most is idegszanatóriumban van. Időközönkint elbocsájtják, mint gyógyultat, de egykéi hónapi együttélés után megint csak vissza kell vinni. Gazda (őszintén): Szegény asszony! Látogató: Újabban az a rögeszméje, hogy én palatábla vagyok, mely teli van írva számtani feladatokkal. Minduntalan vizes spongyával törli végig az arcomat. Képzelheted, mennyi költségemben van! Azelőtt még segített a családja, de mióta perben vagyunk . . . Gazda: Velük is? Látogató: Hát az emlékiratot se olvastad, melyet a képviselőház elé terjesztettem? Majd elküldöm, abból megismerheted a magyar igazságszolgáltatást. Gazda: Majd elolvasom, ha ráérek. De ebben a percben semmire sem érek rá . .. Látogató (leül, komolyan): Amióta itt vagyok, te már a második cigarettát szivod. Hát nem félted a szivbillentyüidet?
