Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-02-16 / 7. szám - Szász Zoltán: Kamasz-szerelem
szomorúan, könnyes hangon, amely azzal fenyegetett, hogy minden pillanatban felcsuklik zokogásba. Erasmus nagyon kelletlenül érezte magát. — Miért jöttél utánam? — mondta szemrehányón, de nagyon halkan. — Már megint féltékeny vagy. És ezzel megzavarsz abban, hogy művészileg érvényesüljek. —■ Ki az a nő, akivel a lugasban voltál? — Hires énekesnő, aki velem akarja lefestetni az arcképét. —■ Es azért van veled ... négyszemközt. — Ne oly hangosan ... — idegeskedett Erasmus. — Egyáltalán arra kérlek, menj haza és ne zavarj . . . Az énekesnővel meg kell beszélnem a részleteket. .. anyagi részleteket. . . — Nem megyek — felelte az asszony. Erasmus indulatosan fölállt és valamit akart mondani, de egyszerre csak a szomszéd lugasból áthallotta egy férfi hangját.. Benvenuto volt az a férfi, aki ismét visszatért Giuliettához. Halkan, de annál szenvedélyesebben vitatkozott Giulietta és Benvenuto. —■ Miért figyelsz úgy oda? — kérdezte féltékenyen Erasmustól a felesége. — Hallgass .. . hallgass... — csititotta Erasmus és még jobban odafigyelt. Benvenuto hangja most tisztábban hallatszott ... a szenvedélye . . . akárhogy igyekezett is tompitani a szavát . . . élessé, rikácsolóvá tette: És ez a gyűrű az ujjadon? . . . Kitől kaptad ezt a jegygyűrűt? Benvenuto lángjának ez a foszlánya megcsapta Erasmus fülét és szive lázasan kezdett verni. —■ Mi közöd hozzá? —■ csattant föl Giulietta hangja. És forró, szenvedélyes szavak bugyborékoltak föl Benvenuto ajkán, és csak azért nem lehetett hallani, mert az indulat elhomályosította őket. Trude féltékenyen figyelte férjét: — Ne hallgass oda, kérlek ... — suttogta mert sejtette, hogy Erasmusnak sok köze van a szomszéd lugasban folyó vitához. A szomszédból egyszerre éles, velőtrázó sikoltás hallatszott . . . aztán egy menekülő férfi alakja suhant el á sötétben . . . A sikoltásból hörgés lett és már egy csomó ember gyülekezett Giulietta lugasa előtt. Iszonyattal néztek a szőlőleveles bokrok közé, amiken a kerti lampion gyönge fénye reszketett... Az énekesnő a földön feküdt, melléből szivárgott a vér . . . Erasmus megrendülve állt az idegen emberek közé és egy pillanat alatt átértette a helyzetet, amint az énekesnő kezén megpillantotta a saját jegygyűrűjét. Benvenuto féltékenységét ép ez a gyűrű keltette föl. . . ebből lelt a szóváltás... tőrszurás . . . vér... halálhörgés . .. Trude asszony ott állt a férje háta mögött, szorosan belekapaszkodott a karjába, átérezte vele együtt a szive lázas dobogását és szeme hiven követte a férje tekintetét. Ez a gyűrűre esett, amely súlyos, nehézkés volt, aminőt csak Németországban viseltek akkor a jegyesek. Hirtelen minden világos lelt előtte. Megragadta a férje karját és elvonta a szomorú helyről. Eras mus, akinek minden ellenállása, erélye megtört, szinte gépiesen engedelmeskedett. Együtt mentek haza a forró, szenvedélyes római éjszakában. Fejük fölött csillagok ragyogtak, izzón, szerelmesen, szinte kinyíltak, mint a virágok és ezüst himporuk kifolyt. Trude asszony belecsimpaszkodott Erasmus karjába és súgta: — Én vagyok a te szerencsecsillagod. . . Az a tőrszurás . . . jól tudod . . . neked volt szánva! . . . Én hárítottam el. KAM ASZ-SZERELEM Irta: Szász Zoltán I. Jó néhány évvel, sőt évtizeddel ezelőtt történt ez, mikor számos katonai nevelőintézet gyártotta ártatlan kisfiúkból katonatiszteket. Én is emberi nyersanyaga voltam néhány évig, igaz, nagyon rövid ideig egy ilyen katonai nevelőintézetnek, egy hatalmas épülettömbnek, mely mint óriásgyermekek számára készült játékházak csoportja volt kirakva a morva síkság kellős közepére. Barnakabátos, kéknadrágos tüzérfiókaként ültem ott nap-nap után a nagy tantermekben, szaladgáltam emeletről-emeletre különböző kurzusok hallgatójaként, kószáltam az óriási park fasorjaiban s borultam a takarodó mélabus hangszökőkutjának csobogását hallgatva a nagy, rideg hálóterem egyik sarokágyában álomba. Tizenöt éves voltam, abban a korban, mikor sarjadni kezdenek a lélekben az eszmények. A nagyság vágya, a világhóditás álma, a tudás szomja, az élet éhsége s mint mindezek szitója: a nő ekkor vetődött végtelen és homályos álomtávlatokban lelkem égboltozatára. Miközben a középiskolai tudományok magyüjteménye tanári vetőgépekből rendszeresen hullott belém, miközben éltein az iskolásfiuk legiskolásabb és legfiusabb, mert legnőinentesebb fajtájának, ezeknek a fegyvert viselő kispapoknak komor intézeti életét, délövi bujasággal sarjadt bensőmben az álmodozás ingóvá nyos őserdeje. Buta, vad és első eminens voltam s igy valóban a nevelés csodája ... Egy szombateste, mialatt a többi növendék a parkban szerteoszlott, én rendes tünődési tanyámra menekültem. Egy kilátótorony volt ez a park végén, a nagy kőkerítés egy kiemelkedő, vasráccsal borított részlete, melyről frissen sarjadó rozstáblák, répaföldek és átlátszó komlóskertek fölött a vasúti töltésig lehetett látni. Olykor munkálkodó parasztleányok vontatott szláv éneke csapott a mezőkről felém, máskor egy távoli gyakorlótérről a katonákat ide-oda-ráncigáló német vezényszavak. De most üres és néma volt a síkság. A szombateste békés csöndje, mint valami légies, lélekkel Ízlelhető édesség terjengett fölötte. De egyszerre jött az esemény. Ennek a láthatárnak főlátványossága, napjában kétszer ismétlődő eseménye. A bécsi expressz. Jobbfelől, egy kis nyirficsoport mögül bukkant elő s lélekzete betöltötte a tájat. Szent-Pétervár és Bécs között száguldott ide-oda ez a hosszú, hatalmas vagonokból összefűzött vonat. Képzeletem mindig benépesítette az első osztály bársonypamlagait nagyhercegekkel és lengyel ezerholdasokkal s a hozzájuk tartozó sugárzó szőkeségü, illatos testű szépségekkel. Akkor nem volt még repülőgép, autó is alig, a világvárosokat összekötő expresszeket lengte körül a leggyorsabb és legfényüzőbb utazás varázsa. Számomra ez a luxusvonat, mely az egyik kétfejű sas fővárosából a másikéba rohant s melynek egyetlen utasát se láttam soha közelről, a hatalom, a szépség, az életélvezés tiindéri tehervonata volt, S merengésem vele szemben szinte lázassá, lebirhatalanul sóvárgóvá fokozódott, mikor mindig pontosan a kilátótorony előtt, a mozdony kilőtte magából az állomásjelző füttyöt. Most is hosszan, egyre lágyulóbban ömlött végig a láthatáron a hatalmas siphang végigöntve idegzetemen is epesztő hullámait. Ez a vasutfütty csodálatos életsóvárgást, elményteljes távolságok hívását és Ígéreteit lobogtatta meg előttem. Az utazás, az élet, a nagy, végtelen lehetőségekkel kínálkozó jövő hivó szava volt. Akár itt, a kert végében, akár hajnalban a hálóterem csöndjében hallottam, mindig arra figyelmeztetett, hogy van egy kintlevő, reám váró magasabbrendü élet, mely a felnőttek, a szabadok, az urak világa, — azoké akik közé egykor én tartózni fogok. Figyelmeztetés és ígéret volt ez, de csáb és némi gúnyt is csengett benne, éreztetve velem, hogy milyen messze vagyok én még mindattól, amit rezgése képzeletemben felidéz. Közben sötétedni kezdett, a park elnémult és kihalt lett. Sietve én is elindultam az intézeti épület felé, átvágva a néma parkon. Mikor az egyik főfasorhoz értem, egy lovas alak vágtatott el mellettem Olyan gyorsan nyargalt, hogy nem is tiszteleghettem neki. De felismertem: báró Thann volt, az uj lovagló-tanár, egy dragonyos-százados, aki előszeretettel száguldozott ilyenkor estefelé az elhagyott parkban. Megálltam s merengve utánanéztem: volt okom Fz a dragonyoskapitány volt az a férfi, aki szerelmi életem első sarjadását diadalmas lovassági csizmáival letaposta. Mert nemcsak a parkvégi kilátótoronyból feleregetett ábrándképek üzéséből állt ekkor már szerelmi életem. Egy igazi, valóságos szerelem is mozgolódott ekkor már bennem; s ennek vetett véget ez a dragonyosliszt olyan könnyed gondtalansággal, amilyennel kihallgatás után abtretent mond a tiszt a még valami közölni óhajtó közlegénynek. A nagy intézeti épületben voltak mindenféle parancsnok-, tiszti és orvosi lakások; többek közt itt lakott az intézet orvosi parancsnoka, egy bécsi származású törzsorvos is. Családi ismeretség, s az a képességem, hogy órákig kitartóan tudtam és szerettem sakkozni, ahhoz a szerencséhez juttatott, hogy vasárnap délutánra rendesen meg voltam hiva a törzsorvoshoz, aki maga is szenvedélyes sakkozó volt. Számomra azonban a sakkozás inkább robot volt s igazi becset ezeknek a kimeneteleknek az adott, hogy a törzsorvosnak volt egy tizenkilencéves Grete nevű leánya. Ez a Grete egyike volt azoknak a többmillió Greteknek, akik Pozsonytól Hamburgig s Baseltól Königsbergig állandó mosolyokkal hintik tele a németség, különben inkább zord tömegeit. Korona-formában felrakott dús szőke hajfonataival enyhén telt alakjával tökéletesen megfelelt annak a képnek, melyet a német irodalomtörténeti órákon a német leányokról megalkottam magamnak. Ezektől az irodalomtörténeti emlékektől és nemzeti sajátságoktól függetlenül erősen hatott reám üde és dús husossága, a nőiessé
