Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-02-16 / 7. szám - Sebesi Ernő: Halhatatlanság
HALHA TA TLANSÁ G Irta: SEBES1 ERNŐ 1. Fiatal éveiben még mosolyogni tudott a szón, — nosztalgia, — mondta gúnyosan és fölényesen elintézte a feltörni akarózó érzékenységet. Mert erős volt ez a megsértett és elhanyogolt kis vágya. Most, hogy odahaza már patina zöldült szoborba szöktetett dicsőségén, már nehezebb volt a harca ezzel a hajdan megcsufolt, korán nyugdijba küldött valamivel. Már tegnap este is, hogy egy színházban véletlenül a saját darabját kellett végighallgatnia, mert újságot sose olvasott — már tegnap este valami ismeretlen hullám szaladt végig a halántékán. — Ez még nem volt velem soha — csititgatta magát egy tompa önvigasztalással a szünetben. Otthagyta a szinházat és lakására ment. Lefeküdt a divánra, zsibbadtan élvezte a puha nyugalmat. Éjfélkor fölkelt és a tükörbe nézett. — Öreg vagy te már, nagyon is öreg, súgta neki a tükör. — Csöndes, leszámolást kerülő természete most ökölbe dagasztotta elgyengült kezét. Végigsimogatta barázdásan felszántott homlokát, egyszerre csak úgy érezte, hogy nem állhat már a lábán. Odament a pamlagra és a szeme nehézkesen leragadt. 2. Hajnalban kész volt a tervével. — Haza fogok utazni — biztatta magát. — Minek ez az örökös harag?! Az öregség engedékenysége most először kezdett tért hódítani öntudatban. — Én a népemé vagyok — mondta, mikor a menetjegyirodából kijött. — Este otthon leszek. Nagyszerű — ujjongott benne egy belső hang, — Senki se fog várni, nagyszerű! Jóleső érzéssel gondolt arra a sok kellemetlenségre, melyet nem tudott volna elkerülni, ha bejelenti előre hazaérkezését. Pattogó vezércikkek, fáklyásmenetek, társasvacsorák, ünnepi szónoklatok ürességétől szabadult meg. Hirtelen a régi megsértett lakása derítette fel a távolságon át. Régi könyvtára, első kéziratainak elsárgult illatát érezte fel az emlékezés szitáján át. 3. A gyorsvonat a kimért időben szuszogta ki magából a fáradtságát. A költő lészállt a kocsiból és kicsi kézitáskáját könnyedén hóna alá kapva, a város felé indult. Éjfélelőtti csönd lapult a sötét uccákon. Léptei hangosan kopogtak az árva járdán, egyszerre a főtéren vette magát észre. Egy hatalmas ivlámpa locsolt itt éles fényt a poros aszfalton, az árnyéka hirtelen felszökött valami magas építményre. A költő közelebb jött a furcsa, eddig nem ismert építményhez és hirtelen hztrahökkent. Fáradt ajkai a saját nevét betűzték ki, súlyos aranyba vert nevét. 4. A költőt — már életében halhatatlanságra Ítélve — a saját szobrához vitte a véletlen. Most először érezte hiábavalónak a jelen hátralévő óráit. A szobor mauzor leumnak tetszett előtte és kis híja volt, hogy meg nem tapogatta magát a költő, a fizikai élete ellenőrzése miatt össze volt törve. A szobor előtt egy fapad unatkozott a magánnyal. A költő leült a padra és könnyes szemeit felküldte a szobrához. De nem volt nyugta az üléshez. Otthagyta a kis kézitáskát és hátratett kezekkel odasétált a szobor talpazatához közel. Egy szám mellé bökött a kezével és ajkába harapott. A születési évszám mellett egy hely ásított. Nyilván a halálozási év. A költő elcsodálkozott a kitöltetlen hely fölött, mert ebben a pillanatban az volt a meggyőződése, hogy már nem is él. Fáradt öregsége megadta magát a szobron levő fiatal életnek, gyöngesége a duzzadó erőnek. Valahol egy díszsír mélyén érezte magát elnyúlt nyugalmának jóleső helyzetében. — Ez nem én vagyok — motyogták reszkető ajkai. De a költő nem hallotta önmagát. Hangosabban kezdett beszélgetni és elnevette magát. — Engem nem lehet becsapni — kiáltotta a költő, — én tudom, ez nem én vagyok. Nem, nem!! — és fiatalos gesztusokkal kezdett hadonázni. 5. Erre már odajött a rendőr. Már messziről ordított a költőre; — Hé, csavargó, hol rúgott be megint? A költő megdöbbenten nézett a rendőrre. — Hogy hívják? — érdeklődött az közelről és már irta a noteszbe a bejelentett adatokat. A költő megkérdezte a felírás okát. — Éjjeli csendháboritás — jött a felvilágosítás szava. — Majd elintézik a baját. A költő kétségbe volt esve. — Hát nem ismer engem? Nézzen oda fel a szoborra. Látja, ez én vagyok. Most már bizonyos volt a rendőr a berugást illetőleg. Valami részeg bolond csavargónak nézte. — Akar egy tiszteletpéldányt a nemzeti kiadásból? — könyörgött az agg költő. A rendőr zavarba jött. — Ha a szolgálat megengedi, majd belenézek — felelte a rend őre inkább szánalomból, mint megggyőződésből, bár a bejelentett név csakugyan egyezett a szobor feliratával. A költő a lakása felé tartott, nyugtalanul hátranézett. A hold sütött enyhén a térre és a költő még sose látta olyan kicsire szökni az árnyékát, mint ma éjszaka.
