Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-02-09 / 6. szám - Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Reininger József: Kábultság - Irodalom, kritika (rovatvezető Darvas János) • Győry Dezső: Kritikát kérünk!
illetve uraim, illetve, hölgyeim, illetve külön uraim és külön hölgyeim, mert ez a kérdés olyanféle, mint azok a bizonyos ismeretterjesztő orvosi mozielőadások, amiket az urak is megnézhetnek, a hölgyek is, de csak külön-külön, más időben, mert olyan dolgokról van szó, amikről mind a két fél tud és azt is tudja, hogy a másik is tudja, de ez utóbbi értesülést nem illik beismerni. Ezutt.il nem arról van szó, hogy nem illik, hanem arról, hogy nem hasznos. A „Weltbund dér Mannerrechte“ cimü szövetség - ezt a hölgyeknek súgom meg ■— már megint mozgolódik, a világ minden \ árosában hallom, Budapesten is, kon gresszusokra és előadásokra készül, a pro paganda érdekében, melynek egyetlen programja a masculinizmus, a férfiak felszabadításának előkészítése. Az egész világon fel akarja világosítani a férfiakat, hogy szégyenletes elnyomatásban tartja őket elavult és rossz törvények támogatása mellett a jogait régen kiharcolt s azzal félelmetesen visszaélő polgári női társadalom. A hölgyek tehát vegyék tudomásul alázatos tisztelőjüknek, e sorok szerény Írójának, fenti kémjelentését, amit dij- és jutalommentesen közlök. Den Dank, Dame begehr ich nicht! A másik front, az urifront hadvezetőségének figyelmét pedig (üres óráimban az ő számukra is szoktam kémkedni) felhívom bizonyos jelekre, amik azt látszanak bizonyítani a finomabb megfigyelő számára, hogy a hölgyek tudnak a készülő hadüzenetről és titokban, a maguk ravasz módja szerint, ők is készülnek. Nézze meg a vitéz hadvezetőség, hogy a téli szezon időviszontagságainak ürügye alatt micsoda divatok kapnak — a szó szoros értelmében — lábra. Figyelik ezeket a csizmákat, amit min den valamire való női tiszt visel mostanában? Közülünk csak a katonák hordanak ilyet, azok közül is csak a nehéz tüzérség. Egy év múlva, ha igy megy tovább kardot kötnek az oldalukra. Azt fogják mondani, ez semmi, ez csak olyan disz, játékos eszköze a kacérságnak, mint a szalag vagy csokor. A kard hüvelye csipkével lesz takarva — de belül! Vigyázat! Karinthy Frigyes. Kábultság*) Hogy csillog a parázs! .. . Nincs is itt semmi más, Csak csönd, csak bu, csak fáradt hallgatás, Csak én ,.. S a kandallóban pár parázs. És jönnek régi esték ... S mint a rózsaszín festék Festenek finom kézzel múlt mesét Felém Az elszállt régi esték. És nincsen semmi más,. Csak multba-visszaálmodás, Mit szertefoszt egy messzi lámpavillanás. Csak volt... .« Kábultság . ♦. Semmi más . . . Korom lett a parázs. REIN1NGER JÓZSEF. *) A szerző most megjelent vereseskönyvéből. Kritikát kérünk! Az alábbi bátorhangu, érdekes Írás fölött a szerkesztőségben nagy vita indult meg. Arról volt szó, közzé tegyük-e ezt a másutt nem szokatlan, de nálunk ezidőtájt szokásosnak nem mondható kritikát, ami a mi fejünk fölött is megsuhogtatja az Ítélő vesszőt. A sok pro és kontra vélemény után örömmel vonhattam le a vita eredményét: egyben minden irótárs és kolléga azonos álláspontot képviselt: szükség van a bátor, szeretettel megirt, de objektív irodalmi kritikára s itt az ideje annak, hogy az elhanyagolt, beküldött ,,recenziókkal" teiespékelt, öndicséretektől hemzsegő irodalmi prerieken feltűnjön a magas szempontú kritika itélőszéke, mely törvényt tart úgy az igazak, mint a selejtesek fölött és az esztétika igazság mérlegén méri le nem az embert, nem a jópajtást, de az Írót és alkotását: a müvet és hatását. És dicsér, ahol a dicséretnek, de őszintén ostoroz ott, ahol a kifogásoknak van helye. — Az utolsó esztendőben Darvas János, Darkó István, Szvatkó Pál, jó magam és még néhányan mások, úgy látszik, nem hiába kiáltottuk meg a pusztába a kritika szükségességét. Ha sajnos is, hogy az íróknak kellett kritika után sírni, ez a hívás nem hullt a falra. Hiszem és érzem, hogy fenn és lenn, irók, olvasók és kiadók egyaránt örömmel fogják venni azt a kritikai korszakot, aminek Szlovenszkón be kell következni: most vagy soha. Közéletünk egyik előkelő egyénisége erre vonatkozólag nagy találóan jegyezte meg minap, hogy a kritika okozta érzékenységek olyan gyerekbetegség lesznek, amin már épp ideje túl lenni, de túl kell rajta esni. Mikor az alábbi cikket közre adjuk, tudom, uj hangot ütünk meg. Uj hangot ütünk meg, de nem az Írókat ütjük: s én is, aki hozzájuk számitok, fejet hajtok a kritika uj hangja előtt iró és szerkesztőtársaimmal, mert ezt parancsolja az idő. Nem mint iró, de mint e lap szerkesztője, még csak annyit tartok szükségesnek megjegyezni a cikk lényegéhez, hogy az Írókról megállapított tények gyakran csak másodlagos tünetek: okozatok. A nagy elfáradásnak és elhallgatásoknak elsődleges okai is vannak. S ezek: épp a kritika hiánya, a központi irodalmi fórum, a tisztán irodalmi orgánum hiánya, s részben, ezt is meg kell mondani, az a politikai és gazdaságilag sokszor túlexponált légkör, amiben iró és olvasó egyaránt küzködik és nem is a maga hibájából. A kisebbségi sorsot mindnyájan érezzük s terheit viselnünk kell. De keresztek és nehézségek még nem ok arra, hogy fel ne vessük a fejünket s azt ne mondjuk: élni akarunk és győzni akarunk. Az irodalmi élniakarás fokmérője pedig nálunk csak az a termelés lehet, amely elbirja a fővárosi kritikát. Gyó'ry Dezső.
