Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-02-09 / 6. szám - Vécsey Zoltán: A kövek beszéde
A KÖVEK BESZÉDE Irta: Vécsey Z ottan dr Lapides clamant .... A kövek beszélnek, mondja a zsoltáros bölcs szava. Isten dicsőségét hirdetik. Ha az ékesszavu próféták hallgatnának, ha emberi hang, az emberi kultúra alkotásai nem dicsőítenék a Teremtőt, akkor is megszólalnának a néma tanuk, kiabálnának a kövek, csak meg kell érteni a szavukat. Hogyan? Hát a köveknek is volna érthető beszédük? Ezeknek a mozdulatlan, néma, szervtelen lényeknek, amelyek csak úgy találomra fekszenek ott az országút porában, kerülnek lábunk alá, amikor hegy tövében sétálgatunk. Vájjon mit beszélhetnek ezek az élettelen testek, a föld kérgének kiszakadt darabjai? A prágai ucca kövezetén megbotlik a lábam. Az egyik kocka kiáll a többi közül és ez akasztott meg sietős utamban. A gránitdarab közömbösen, mogorván fekszik ott társai között és most hirtelen eszembe jut, hogy mi lenne, ha ez a hitvány kődarab megnyitná a száját és beszélni kezdene? Elmondaná, hányán bukdácsoltak rajta keresztül azalatt a három évszázad alatt, amióta ide be van ékelve a prágai járda pikkelypáncéljába, azután elmondaná, hogyan állotta századok ostromát, mint valamelyik feudális ur várkastélyának alkotódarabja. Talán a vár szép asszonya könyökölt puha karjaival rajta és igy hallgatta az alkonyi órákban a trubadúr könnyes énekét? Még korábban talán kézi malomkő volt, amelyen a hallstadti kor primitív kultúrájú embere gabonáját zúzta szét? Még régebben talán gyilkos fegyver volt Káin kezében, amellyel a barlanglakó ősember agyonsujtotta embertestvérét, Ábelt? Ez a szikladarab azonban már akkor is élt, akkor is ugyanilyen szerkezetű, összetételű, keménységű objektum volt, mint most, amikor ember nem volt még a földön, amikor a kontinensek alakulóban voltak, szörnyen vajúdott a föld és az egész égboltozat vörösben izzóit a kirobbanó vulkánok lángjától. Ez a szikladarab, amelyen megakadtam, millió és millió esztendős és élni fog akkor is, amikor én már rég hamuvá váltam, utódaim is kivesztek s a végítélet napja elkövetkezik. A kövek akkorra is fennmaradnak, amikor már minden szerves élet megszűnik a földön és bolygónk kihűlve végzi lúajd körforgását tovább, mint a többi, kietlen, sivár égi test . . . Tátraszéplakon voltam az ősszel és minden reggel elvezetett a sétám a Sárga falhoz, a Tátrának geológiai tekintetben ehhez a kétségtelenül egyik legérdekesebb, legszebb részletéhez. A hatalmas, függőleges fal sok ezer és ezer esztendő alatt halmozódott a magasba a jegesek leszállította törmelékkövekből, a morénákból. Rám mindig azt a benyomást tette a fenyőóriások közül kikandikáló meredek, mintha nyitott, feltárt lap volna, amelyben a föld őstörténetének legérdekesebb fejezetei vannak megirva. Felkapok egy darab követ a Sárga fal aljában. Ráteszem a tenyeremre. Akkora, hogy éppen csak beborítja. Hazaviszem. Odahaza erős kefével megtisztítom a szenytől, piszoktól. Azután leteszem az asztalra. Most beszélj . . . Sok ezer esztendő van mögöttem. . . . Talán sok millió is .... . De hát ez mindegy a te szempontodból, te szegény ember, akinek átlagos életkora még az elmúlt évszázadban is csak 47 évben volt megszabva és csupán az egészségügy rohamos fejlődése javította fel ezt az átlagot 53 esztendőre. Egyszóval hogyan is tudnád felfogni, hogy mit jelent a csupán tízezer esztendős időköz, amikor gyakran egy nap, egy hónap is olyan tűrhetetlen hosszúnak tűnik fel a szemedben? Évezredekkel, vagy évmilliókkal ezelőtt egy nagy tengerbe*? voltam tapadós iszap . . . Ebben a tengerben csodálatos teremtmények éltek, amik most már csak mesében szerepelnek. Óriási tengeri sárkányok csapkodták habjait. A hajósok még most is hisznek benne, hogy ivadékaik, a szörnyű tengeri kígyók élnek még a hajójáratok elkerülte tengerekben, de ez csak babonás legenda ... A tengeri sárkányok éppenugy kipusztultak, mint a szárazföld szörnyű, páncélos, pikkelyes óriásgyikjai. De a nagy szörnyetegek mellett a kis állatok és parányi lények milliói és milliói is benépesitették az őstengert. Akkor is az yolt az élet törvénye, mint most. A nagyobb cápa felfalta a kisebbet. . . Embert azonban nem láttam ennek a csodálatos tengernek partján. Amig én iszapból kővé képződtem, ember nem zavarta a természet zavartalan harmóniáját. Ezért hiába is kutatod belsőmet, semmit sem találsz bennem, ami a homo sapienssel állana vonatkozásban . . . De az őskorszak egyéb tanúbizonyságait magamba zárva elraktároztam és konzerváltam azokat a ti tudományos megismerésiek számára. Az egyiptomi fáráók holttestüket bebalzsamozták, a múmiák mellé elraktározták mindazokat a tárgyakat, amiket az élők szerettek és használtak és a négyezeréves, meg még régibb sírok feltárják most előttetek a múlt egész életét, kultúráját, igy elevenedik meg a holt tárgyakban az a négyezredik esztendő, amely a piramisok ormáról nézett Napóleon katonáira. A követ most kettészelem. Csodálatos alakzatok tűnnek fel a belsejében. Sűrűén egymás mellett csodálatos alakú kagylók, szeszélyes csillagok, miniatűr Zeppelinekhez hasonlitó csigavázak halmozódnak. Most hát megértem, hogy tulajdonképpen mi is ez a kődarab. Nem más, mint a geológiai őskornak egyik temetője. Az őstengerben elpusztult kis állatok egymás mellé zuhantak a parti iszapba és az iszap szépen magába zárta a halottakat. Vázukat mumifikálta s maga az iszap, amikor a tenger már elvonult, kiszáradt, szárazra kerülve lassan megkövesedett, igy fogva magába a zárványokat, millió és millió esztendővel ezelőtt élt parányi lények csigahéját, kagylóját. A föld szine azonban nem maradt nyugodtan, óriási területű földdarabok a magasba emelkedtek, más földdarabok viszont a mélybe sülyedtek, újból tenger alá kerültek. Innen van az, hogy Norvégia fjordos partvonalán háromszáz méter magasságban is hosszú szalag húzódik olyan kövekből, amelyek tengeri állatok zárványait fogják magukba, ami azt bizonyítja, hogy a norvég part az évmilliók alatt többszáz méterrel emelkedett és a skandináv rögnek ez az emelkedése még most is tart. De mit jelentenek kövünk belsejében a szabályos, ötágú csillagok? Olyan az alakzatuk, mintha kikeleti hóvirág pártája préselődött volna ebbe a természetes herbáriumba. Egyes csillagoknak keskeny sugaraik vannak, mások viszont egész szabályos alakulatot mutatnak, mint a legszebb filigran-munkák. Szinte azt hinnők, hogy ezek a csillagocskák az ősidőkben gyengéd, kedves élőlények voltak, talán tengeri liliomok. így is nevezik őket s a név tényleg nagyon ártatlannak hangzik, a valóságban azonban nem szelíd tengeri virágok voltak ezek a tengeri liliomok, hanem kielégithetelen vágyu falánk kis bestiák, a Medúza-nemzetség sarjadékai . . . Azután látunk még a kő belsejében olyan alakulatokat, amelyeket viráglevelekhez hasonlíthatnánk. Ezek a viráglevelek azonban tapadó polipkarok voltak és jaj volt annak a kis állatnak, amely ezeknek a karoknak a közelébe jutott. Ha a kar egyszer nekilendült, csavaros mozgása elől nem tudott menekülni a megrémült kis állat, gyilkos, halálos öleléssel tapadt rá a bestiának sok-sok ilyen fegyvere. Az egész állat nem állott másból, mint egy óriási szájüregből és azután ilyen ragadozó karokból, amelyek