Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-02-02 / 5. szám - Győry Dezső: Lecturis salutem - Darkó István: Razzia
akartam varrni, amelyet a himzőmühelyből kaptam. Gyors munka, valamit ezért is kapok. Mi hát az a fontos ügy! Csak nincs valami baj megint? Talán a munkaengedély miatt? . . . A férfi gyorsan félbeszakította: Dehogy! Nincs semmi... Ha tudtam volna, hogy kellemetlen neked . . . — Nem, nem volt kellemetlen. Mindjárt félreértesz. Hiszen tudod, hogy nekem is jó . . . hiszen annyira hiányzol és olyan keveset vagyunk együtt. . . De erről már sokat beszéltünk. Ugy-e megígértük egymásnak, hogy bátran, erővel kitartunk, amig másképp lehet?! .... — Csakugyan nem kellemetlen, hogy lehivattalak? — bizonytalankodott túlságosan a férfi. — Mondom, hogy nem. Milyen is vagy te! Légy könynyebb egy kicsit! ... A nagyságos asszony az első szóra leengedett. Pár lépést tettek egymásébafont karral a ház előtt. Az asszony a férjéhez simult és várakozva nézett rá. — Mondd már, mi az?! — Szeretném, ha megértenél, még soha sem csalatkoztam benned... kedves vagy, jó vagy Anna! Azért hivattalak, hogy ma este, amikor már lefeküsztök, gyere le ide... Érted?! Óvatosan lopózz ki a szobátokból, én itt, a következő ház előtt foglak várni és elmegyünk valahová. Az asszony megállt a csodálkozástól és félelemmel, de gyenge ellenállással kérdezte: — De minek ez... hová hivsz? Hátha megtudják?! Szigorúak és különben is, a felügyelőségnek már sok panasza van ellenünk. A nagyságos asszony is panaszkodott. — Nem tudtam, hogy neked az a kusziperált vén uriasszonyság több, mint én vagyok! — Nem, dehogy több! De félek. Nem is mondod, hogy minek jöjjek ki, hová megyünk, mit akarsz?! Mióta itt lakunk, nyár óta úgy meg voltam nyugodva. Még jó is, hogy ilyen szigorúság van itt. Ha megtudják, hogy kiszöktem, megvonják a lakást és tudod, hogy egy darabig, addig még, amig egy kicsit összeszedjük magunkat, szükségünk van rájuk. Kiakovszkynét, azt a lengyel nőt, emlékszel azt is, hogy kidobták, amiért este kijárt ... — Nézd, ez egészen más. Nevetséges! A feleségem vagy, ez az egész helyzet olyan furcsa, hogy nevetnem Ítéli magunkon. Évek óta vagy a feleségem és most ezen vitatkozunk. — Az élet tele van furcsasággal. — Túlságosan igaz ez. Az előbb, amig itt vártalak és izgatottan járkáltam, mert nem tudtam, hogy leengednek-e, belém akadt egy régi ezredtársam. Ilyen szép arbeiter-uniformis volt rajta is, mint az enyém. Mit csinálsz itt, drága fiacskám, ezzel szólított meg olyan egyszerűen, mintha tegnap látott volna utoljára. Hát te őrnagy ur, kérdem tőle, te mit csinálsz itt? Jót nevetett és az orrom elé dugta az agyondolgozott, összeéget kezét: Jobb lesz drága fiam, ha a rangokat nem emlegetjük. Elmondtam aztán neki, hogy itt lakunk az alapítványi házban. Hát kivel laksz, ha lakunk és nem lakom: nevetett ő vissza. Ezeket a lezüllött mosolygásokat nem fogom soha megszokni. De hiszen ezt a menhelyet valami különc szent vénasszony alapította, mondta ő és akkor te különválasztva élsz a feleségedtől. Úgy tudom, hogy itt külön van a nők és külön a férfiak számára egy-egy épülettömb. Egyikből a másikba át se szabad lépni! . .. — Minek állsz szóba ilyen alakokkal? Mit feleltél neki. — Azt, hogy semmi köze hozzá. De magamban igazat adtam neki. Ha a szobatársaimnak megmondanám, hogy Le itt laksz a másik szárnyon, ők is kinevetnének. — Ne törődj ezzel, emberem! Az a fő, hogy kihúzzuk a nehéz napokat. Heves szél szaladt át a sötét mellékuccán. A férfi eltikkadt mozdulattal átölelte az asszonyt és párázó szájjal mondta neki: Igaz, de igy egyedül nem bírom . . . Nehez igy egyedül Anna. Egész nap szívesen futok a szallag mellett, de legalább este volnál velem! . . . Hát kiszöksz ma este, ugy-e kiszöksz? — Nem tudom . . . igazán nem tudom, mit csináljak. * A férfi kitartóan sétálgatott a kegyes alapítvány épülete előtt. Alig járt egy-két gyengén öltözött alak a sötét, hideg széltől szántott mellékuccán. A menház ablakait figyelte. Egymásután hunyt ki a világosság mögöttük, végül csak a harmadik emeleten világított két szélsőbal ablak. Itt volt az igazgató lakása. Az uccáról a nagyváros fonák tisztaságszeretete elhordta a szép, tiszta havat s a rohanó téli szél felkavart szénport és kiégett szénből termett szúrós apró szemetet vágott az arcába. Egy lámpa alatt megnézte ócska nikkelóráját. Rövid kabátja alól kínnal kapart elő egy bádogdobozt és egy postaláda mögött cigarettára készült gyújtani belőle. — Ember, ember, — mondogatta magában idegességével gyürközve — mit csinálsz, ha nem jön Anna. Drágám! — szólt rá a felesége, — itt vagyok. A férfi a földre hullatta a féligmeggyurt cigarettát s a pálmafás ligettel ékesített sárga dobozt is majdnem elejtette. Félkézzel magához kapta az asszonyt és a kötött kendőt ügyetlen igyekezettel húzta össze a puha, keskeny vállain. — Meg ne fázz mondta a vacogó asszonykának. No látod, hogy le tudtál jönni. Ez csak nem nagy dolog?! Tudod, mennyire tetszik nekem ez?! Randevuztunk, egészen szabályosan . . . Tökéletlen szegénykék vagyunk mi!. Az asszony félelme az ura mellett hirtelen elmúlt. Egymásbakaroltak és tanakodva, összeolvadó suttogással indultak el. A falak mellett húzódtak, a szél hátulról segítette őket, nemsokára jobban világított uccák felé érkeztek. — Hová megyünk? — kérdezte egész bizalommal az asszony. — Hát hová menjünk? — nevetgélt a férfi. — Ahová te akarod.--- És ahová a zsebem bírja. Jaj, látod, ezt nem is kérdeztem. Hát most mondd, van-e annyi pénzed, hogy valahová bemehessünk? Én nem hoztam magammal egy krajcárt sem. Ha szóltál volna! . . . A férfi magához szorította: — Van, van, ne félj! Nem sok, de annyi, hogy leülhessünk valahová, annyi van. Szótlanul mentek, tökéletes közelségben egymás mellett. Megálltak néhány kisebb vendéglő előtt, aztán za-„ jós és zenés korcsma előtt tanakodtak. A férfi lebeszélő hangon kérdezte: — Van kedved ide bemenni? Itt ordítoznak és isznak. Az asszonyka mosolygott s a hidegtől megkoccantak a fogai: — Nem, igazán nincs nekem sem kedvem ide beülni. Majd találunk jobbat is... Oda menjünk, ahová akarsz .... Menjünk tovább még . . . Tovább mentek A férfi egyszerre zavarral küzdve fordult szembe a feleségével: — Van egy tervem Anna! Félre ne érts! .... Bemegyünk egy kis, olcsó szállóba, kiveszünk egy szobát és
