Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-09-08 / 36. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

Bokros Birman Dezső Ady-emléktáblája, melyet e napokban fognak Budapesten leleplezni.

mindahhoz, aminek révén belekapcsolódott Karmel életébe. Egyetlenegyszer mosolyodott el, akkor a porcellánasszonyra nézett, a rózsákra és a levelezőlapokra, amelyek a bálvány lába előtt hevertek oltárdiszitésnek. Azután elgondolkozott egy kicsit, furcsa szokása szerint vállát vonta, hirtelen föllobbant gyöngéd sajnálkozással nézte Karínéit. De akkor sem szólalt meg. Befejezte az olvasmányt, becsukta a könyvet, azután is hallgatott még, megint a messzeségbe nézett. Karmel idegesen nyomta bele félig elszívott cigarettáját a hamutartóba. Akkor feléje fordult a lány.

— Miért hagyta abba?

Karmel fölrántotta jobbvállát:

—■ Nincs értelme. Szavak!

Fölállt, odament az Íróasztalhoz, visszatette a naplót a fiókba. Terka is fölállt, az ablakhoz ment, kinézett. Az égen kiütköztek már a tavaszi est első szorgalmas csillagai. Karmel odaállt melléje, együtt nézték a sötétséget.

■—- Odaát volt maga kis fiú — mondta Terka. — Én meg innen néztem. Arra gondolok, hogy velem is megtörténhetett volna az, ami magával. Ha betévedek abba a lakásba, látom-e magamat itt kislánynak? Jó volna átmenni, megpróbálni... Nem lehet. Semmit sem lehet.

Körülnézett. Most először. Óvatosan, vigyázón, egy kicsit védekezőn, mintha attól félne, hogy ellenséges emlékek ugranak eléje valamelyik zugból, megharapják, marcangolni kezdik. Megborzongott. Karimel megértőn, oltalmazón húzta magához. Terka nem fejtőzött ki a bátorító ölelésből.

— Nem lett volna szabad idejönnöm. Álmokháza? Nekem Gyülöletháza. Maga kedves. Milyen szépen, egyszerűen elmondott mindent, milyen természetesnek látta azt, hogy lelkét a tenyerén hozza elém. Úgy illene, hogy cserébe én is elmondjak magának mindent. Egész életemet. De olyan csúnya, olyan szomorú ...

— Az enyém is az.

— Maga férfi. Én nő vagyok. Hiú és kacér. Azt akarom, hogy szeressen. Angyal akarok lenni magának. Porcellánasszony. Kislány. Nem tudnám ma elmondani. Szépitgetném, hazudnék. Mit csodálkozik? Nem hiszi el, hogy hazudni tudok? Remekül tudok hazudni. Huszonhétéves vagyok. Tiz évvel öregebb, mint voltam bajadérkoromban, amikor megégettek. Ez a tiz év...! Mit tudja maga! Férfiak... férfiak... hány név és milyen kevés ember! Szakállas férfiak, borotvált arcú férfiak, öregek, fiatalok, angolok, amerikaiak, franciák, amit akar... Mennyi, mennyi! És miért? Kényelmemért, unalomból, kíváncsiságból, könyörületbői, azért, mert örömet szereztem vele valakinek vagy fájdalmat valaki másnak, bosszúból, elkeseredésből, szerepért vagy azért, mert a nyomor kényszeritett rá, igaz, egyszer-kétszer szerelemből is. Hányra emlékszek közülök? Háromra, négyre ... és néha azokra, akiktől megtagadtam magamat. Nemcsak magának vannak elintézetlen adósságai. Engem is rémek látogatnak. Egy huszonkétéves fiú, aki megölte magát, mert nem lettem az övé ... Éjjel néha fölriadok. Ott áll előttem és számonkéri tőlem az életét. Semmi okom nem volt arra, hogy ne hallgassam meg. Csinos és kedves volt, szeretett, ne-