Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-01 / 35. szám - Wallace, G. H.: Kisértet a hajón
A kassai társaságból: Teliér y Vali, Telléry Gyula, főszerkesztő leánya. (Kemény E. felv., Lőcse.) Megállapítást nyert a helyszíni szemlével, hogy juhosgazdám, mikor visszament a harmadik lyukat robbantani föl a sziklában, hát a gyujtózsinór pont akkor ért a dinamittöltényhez. Mert az egész zsinórkarika elégett. Megtalálták a törmelék közt a hamuját. Úgy történhetett, hogy mikor juhosgazdám előbb kijött hozzám, talán próbából odabenn meggyujthatta a gyujtózsinór végét. De ezt elfeledte. Tényleg eszembejutott, mintha juhosgazdám említette volna, hogy a harmadik lyukat azért nem robbantotta ki mindjárt, mert nem szuperált a zsinór. Egyebet akkor nem tudtam meg. □ Ma, három hónap múlva, a reggeli hírlapból olvasom hasábos cikkben. A Kulisán család szerencséje! Amerikai méretű aranylelet... Paradicsommá válik egy kis hegyi falu ... Munkásbeözörílés ... A kincstári üzemeknél bérharc támadt a munkásokkal... Kulisán, az egyszerű juhosgazda, életével fizetett rá, mikor megtalálta a kincset!... Valóságos vértanúhalált szenvedett a családja boldogságáért és a környék jólétének felvirágoztatásáért.. . Kinálva-kinálta szegény életében mindenkinek a részvényeit. De nem akadt okos tőke ... Jellemző a hazai állapotokra ... Stb. □ Nos, a kontraktus szerint, amit Kulisán visszakivánt tőlem, mikor vesztére ment vissza a táróba, én lettem volna az az okos tőke. Tulajdonképpen a kincsnek a fele engem illetne. De a kontraktust én otthagytam a juhosgazda szekrényén. És mit érnék a kinccsel? Rossz vicceket csinál velem ez az undok Sárga Ördög! Ez a kegyetlen hisztérika, akit áldanak és átkoznak. Most ily későn kínálja fel nekem, mikor az ment rá életemből az utána való hajszára, ami nélkül rongy, szemét. Tudomásul vettem, hogy tegnap még csaknem erőszakkal unszolta rám a kontraktusát, ma pedig vissza szeretné kapni tőlem. Vidd békével jó ember! A juhosgazdám hümgetett még ezt-azt, kiverte pipáját és egyszerre fölkelt: — Még azt az egy lyukat kilövöm, — szólt juhosgazdám és azzal általvetőjével együtt megint eltűnt a táróban. Most azonban két perc sem telt el. Robbanás! Vártam künn megint egyedül. De ezúttal hiába. Negyedóra, — félóra, — órája már és a táróból senki sem jött elő. Meddig várják? Az órámon már két órája elmúlt, hogy várok. Mi történt ezzel az emberrel. Csak nem érte baleset? Én igy göthösen nem merem bedugni utána az orromat ebbe a nyirkos barlangba. Mit is segíthetnék, ha bemerészkedném. □ Nos, valamivel dél után, mikor végre lecsetlettembotlottam a faluba és tudósításomra a juhosgazda fia és sógora fölment a táróhoz, a juhosgazdát véres cafatokban vonszolták elő a napvilágra. Én nem voltam jelen. Nem bírtam volna ki újabb sétát. Csak a juhosgazdám temetésén voltam jelen. Természetesen szemtanúként hallgatott ki a hatóság a mellőzött boncolási aktus jegyzőkönyvénél is. Elnök: Kinek a kezében volt a fegyver abban a pillanatban? Tanú: A. La.neében: A férjem épp vissza akarta ragadni. Dulakodtak s eközben elsült a fegyver. Elnök: Látott még valamit? Tanú: Nem. Csak a cserepeket hallottam csörömpölni. Elnök: Az a virágváza volt. Második lövést is hallott? A tanú nem válaszol. A hallgatóságon nagy nyugtalanság vesz erőt. Mindenki feszülten várja a feleletet. Lane idegesen rágja a körmét. Az elnök megismétli a kérdést: Második lövést is kai lőtt? A tanú (egész testében reszket): Igen. Ezzel is ki volt mondva az ítélet. Edward Lane fölött. A második lövés ugyanis már nem a dulakodás hevében történt. A gyilkos néhány lépés távolságból, hátulról téri-
