Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-08-25 / 34. szám - König, Hedvig: El Hali Aoën hercegnője

'folytonosan, most szükebbre szorul, fénytelenül, szigorúan. Az igazgató fölveszi az asztalról a noteszt, (kinyitja, keres benne, belerajzol határozott kézzel.

Végre! Az osztály fölött láthatatlan párákban liheg a szenzáció.

Az igazgató mégegyszer Máriára néz. A sápadt arcból a tiszta, hideg sugarak most niár nagy messzeségből jönnek. Kilométernyi távolságból. Ahogy jobban nézi, látja, hogy mérhetetlen messzeségből. A föld másik sarkáról. Távoli csillagokból.

El Hali Aoén hercegnője

Irta: Hedvig König

A vacsorának szerencsésen a végére értünk. Az erkélyen barátunk, az olasz százados állt mellettem s mindketten unottan bámultunk bele a tropikus éjszaka puha sötétségébe, a távoli horizonton fénypontok függtek, a Libanon füzei. Alattunk elfeküdt az arab város. Mintha egy szakavatott rendező keze dirigált volna itt mindent. Ez az éjszaka, primitív és titkokkal teljes, mi európaiak itt a fényárban úszó szalonban, mely mégis és megváltozhatatlanul Kelet volt, Kelet, talán sokkal inkább és végzetesebben, mint amennyire hittük.

Az olasz tiszt szavai halkan fuvoláztak a forró éjszakában:

— Igein, ez Kelet átka, az intrikák, a cselszövés. Amit ma elérünk, kiharcolunk, holnap már ismét nem a miénk, ezek a városok nem sok szerencsét hoznak nekünk; az országnak még legrokonszenvesebb része a sivatag.

A százados sötét szemei nyugtalanul keresték az éj mélységeit.

— Ismeri, asszonyom, Pierre Benőit „Atlantisét“?. Látja, ez az ember megértette a sivatagot, a sivatag lelkét és beszédét. A sivatg kezdet és vég, pusztulás és újjászületés, mindez egyszerre.

— Beszéljen, beszéljen, — könyörögtem, mert elragadott ez a hang az arábiai éjjelben.

— Tudja mit jelent ez, — folytatta — pusztaság, homok, napsütés és chamsin? Chamsin, a szél, mely négy napon és négy éjszakán át sikoltoz a sivatagban, mint valami eszevesztett fergeteg, megállás, pihenés nélkül, izzóan, hogy kiszívja az ember bőrét s az ember torkát oly szárazzá teszi, mint a homok, melyben a tevék lépkednek lustán tova. Tudja, mit jelent ez?

Most két esztendeje van, hogy mintegy száz kilométerre Tripolistól a sivatagban tanyáztam. Nehéz menetelések, harcok, sebek és a forró és izzó szél csontvázakká silányitott bennünket.

Ilyen állapotban értük el El Hafi Aoön városát. Itt vizet ittunk és a pálmák árnyékában heveréisztünk. Aztán jött a riadó. Az őrszemek egy arab törzs jövetelét jelentették. A látóhatáron egy nagy csoport óriási fehér madár jelent meg, az ellenség burnuszai voltak. Szabad szemmel is meg lehetett már különböztetni lovat és lovast. Ekkor megállnak, kissé szétoszlanak és hírnököt küldenek hozzánk. Az eset röviden ez volt: az arabusok egy törzs egyik része voltak, harcban állottak egy idegen törzzsel, két ifjú hercegnőt vittek magukkal, akiknek számára most biztonságot kerestek mindaddig, mig törzsük zömével meg nem találják a kapcsolatot. Nagyon kértek, vegyem legalább huszonnégy órára védelmem alá a két hercegi leányzót. Én mindent megígértem, egy tisztisátrat a hercegnők és szolgálóik számára, becsületszavamat adtam, hogy az oázist nem hagyom el és életemmel szavatolok a rámbizott nőkért.

Valahol, a lemenő nap izzó lánglabdájával szemközt hatalmas porfellegek már eltakarták az apákat és bátyákat mikor a kis hercegnőket és félénk szolgálóikat egy gyorsán felállított sátorhoz vezettem. Az a ringó ritmus, mely még a lassú járásnál is oly nagyon jellemzi a nomád népeket, európai számára elérhetetlen és talán éppen ezért hat olyan észbontóan ránk az arab nők járása. Éreztem a keskeny lábak ütemét magam mellett, láttam a 'bronzszinü ujjhegyek rugalmasságát és pillanatokig bámultam a lányok mandula-szemeibe búcsúzáékor.

Aztán jött az éjszaka.

A sivatag éjszakája El Hafi Aoen oázisában.

A susogó pálmák és éneklő források éjszakája, miután előzőleg hetekig szomjaztunk és hónapokig nem láttunk más élő lényt, mint durva török katonákat, arab lovasokat, tevéket, lovakat. Ezenfelül csak homokot és elpusztított városok szennyhalmait láttuk.

Ön mosolyog, asszonyom, de higyje el, hogy a sivatag varázsa erősebb, mint Párisé és Romáé együttvéve. A tüzes messzeség néma, akár a kő és veszedelmesebb Európa minden csábjánál. Valami láthatatlan hatalom száll fel az oázisok évezredes kutjaiból naplementekor. Erő, mely elhomályosít agyat éis belátást, mindent, ami volt és ami lesz. — Csak az éjszaka marad meg. A fák szenvedő susogása, a csillagok ezüstös világítása, a levegő ragadó nedvessége és a vér zúgása. — De térjünk vissza a valósághoz. Vastag kötéllel vétettem körül vendégeim sátrát. Nem annyira a legénység elöl akartam ezzel ezárni az utat, inkább magamnak szabtam meg a határt, ameddig elmehetek. De az a kényszerítő parancs, mely fölménhetetlen magányosságomban felszállt bennem, nyugtalanul ideoda kergetett. Mint egy holdkóros, úgy lépkedtem a füvön. Állapotom valóban inkább hasonlított valami hipnotikus álomhoz, mint az érthető valósághoz. A lábaim mozogtak, nem tudom, hogyan és miért. Kiáltani akartam katonáimnak, parancsot osztogatni, de ajkamat egyetlen szó sem hagyta el.

Nemsokára ott állott előttem, varázshegy módjára, az idegen sátor. Vastag selymek suhogását és egy rabszolganő kéjes nevetését hallottam.

Félrehúztam a vászonajtót.

A sátor közepén kis tűzrakás égett s valami különös, fanyar szagot terjesztett. A pisilákodó lángok megvilágították a hercegnők fekete hajkoszoruzta arcát, buzgón a tűz fölé hajoltak, látszólag valami ételfélét készítettek s az idősebb lány egy varázslónő mély pillantásával s oly mozdulattal, melyért minden európai királynő megirigyelhette volna, egy hegyes fadarabot nyújtott át nekem:

— Vegye és egye — mondotta.

Hangjának árnyalatai a világ minden kéjével kecsegtettek. Elragadtatva hajoltam a tűz fölé, szemem várakozásteli szemekkel találkozik, erősen lélegzem be a különös illatot és végül megismerem, mi van a hegyes fadarabra szúrva. Undor és borzadály fut végig rajtam, egy teknőisbéka van rajta, földszinti teknővel és vastag, durva bőrrel, mely sötétre van pörkölve, a lángok felett megsütve. Élesen harapnak a hercegnő gyönyörű fogai, a béka feje és lábai eltűnnek a bíborvörös ajkak mögött s az ehetetlen törzs visszarepül a tüzbe. Fél perc múlva ismét kint voltam a sötétben s a csillagok alatt.

Igen, szép volt, ennek a hercegnőnek a szemei egy babyloni királynőéhez hasonlítottak, ajkai virágzottak, akár Jericho rózsái, kezei, mint az esti rózsalevelek s a bőre az oázisok varázslatos hűvösségét lélegzetté, — de teknösbékát evett.

Ez az állat mentett meg engem. A sivatag démonából egy röhögő faun lett. Még szerencse, mert enélkül alig lehettem volna e kellemes helyzetben, hogy önnek, aszszonyom, itt a sötét Balkánon Arábia titokzatos éjszakáiról beszélhessek.