Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-25 / 34. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
Terka tovább is Waxnak a szeretője legyen. Nem ebiből a börtönből akarja-e kiszabadítani? Ott vian a célnál. Miért gondol most a halálra? Nem bízik magában, nem mer abban hinni, hogy szép és jó is történhet vele még? Ha a vak botjának kopogását hallaná! Leszaladna az uccára, beszélne Gallusz úrral... megalkudna vele, csak ma ne bántsa, ezt a találkozást ne vegye el tőle! Rávetette magát a díványra, nyitott szeemmel báitt ivott velem, régi keringőket zongorázott, azután eltűnt, múlt bele a sötétségbe. — Bolond vagyok. Mit akarok a vakkal? Mit félek tőle még mindig? Bocsánatot kértem tőle, elintéztem vele mindent. Botja a sarokban, micisapkája a szögön, itt ült, örökre eltűnt, álmaimban sem kisért azóta. Megszűnt, szétifoszlotit, mintha sohasem is élt volna. Nem gyötör, nem üldöz többé. Megbékélt. Mit törődik még vele? Nem mindegy, hogy hol jár? e csakugyan megbékélt-e? Nemcsak szóval, lelkében is... Sötét van. Amikor magiam elé nézek, azt látom, amit akarok. Azt kellene mondanom csak: Teirlka. És akkor Terkát látnám, meztelenül a pongyola alatt. Vagy az Íróasztal előtt, ahogy farkasszemet néz a porcellánasszonnyal. Magam mellett itt a díványom, vagy Iczky grófnő ágyában. Ahogyan akarom. Miért gondolok most a vakra, miért őt akarom látni és miért gondolok a halálra? És amikor a halálra gondolok, miért merül föl mindig csak Gallusz ur a semminek a tengeréből? Mi köze az Ó-uccai bordélyház zongoramesite,rémek a halálhoz? Kábult volt, visszafojtott lélegzettel figyelt. De nem hallotta a várva-várt kopogást. Lassan-lassan megint rászállt régen elmúlt napjainak a rémülete. Arra gondolt, hogy öt óra régein elmúlt. Gallusz ur már az Aréna-uti pálinkamérésben ül. De csakugyan ott ül-e? Talán hazudtak neki. Valamivics is, Gallusz ur is. Nem is hívják Galulsznak, nem lakik a Zuglóban, zongorázni sem tud. Sohase volt a felesége. Meg akarták téveszteni, elaltatták gyanakodását, félelmét, hogy a veszedelem orvul lecsaphasson rá. Föl kellene kelnie és végigjárnia az Aréna-ut pálinkaméréseit. Ha Gallusz ur egyikben sincs, alkalmasint a vonaton van még, azon a vonaton, amely az ismeretlen városokba szokta vinni. Vagy a pályaudvar kapujában várja, szalutál neki éis elkéri a jegyét. Hol a jegye, hová tette? Keresi mindenütt, de hiába. Gallusz ur mind szigorúbban néz rá, mind fenyegetőbben közeledik feléje, valahonnan előkapja szöges botját... Gallusz ur a halál. Karínéi régóta tudja, de csak moist meri bevallani, kimondani, Gallusz ur a halál. Egészen bizonyos ez. Maskarában alattomoskodik, vak ember képében jár-kel az emberek között. Fekete pápaszeme alól kajánul kiszemeli áldozatait, álmukban rémitgeti őket, gonosz nevetéssel szúrja beléjük szöges botját. Utánuk megy Galíciába, a világ végére is, elereszti és utoléri őket, játszik velük. Mindnyájan elkövetünk ellene valamit: azt, hogy élünk. Mindnyájan adósai vagyunk: bűneinkért neki fizetünk. Észre sem vesszük és a vonaton ülünk, egyes-egyedül a fekete bársonyfülkében, amelynek dohos levegőjét párásán járja át a tömjén édeskés szaga. Zajtalanul rohan velünk a vonat az ismeretlen város felé. És a pályaudvar parronján néma árnyak várnak ránk, integetnek és visszahúzódnak, amikor hozzájuk sietünk. Egyszer mégis csak utolérjük őket és elvegyülünk közéjük. És azután mi is kijárunk már a pályaudvarra vonat-várni. Kairmel nyögve nyújtózkodott és levegőhöz kapkodva riadt föl zsibbadt álmából. Arca verejtékes volt. Vánkosai lecsúsztak a földre, a takarót lerúgta magáról, vergődött és kapálózott álmában. (Folyt, köv.) A női szépség lényeges alkotóelemei: a szép kezek és a szép lábak.
