Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-11 / 32. szám - Mariay Ödön: A generális
—- Nyilvánvaló, hogy csak a rögeszméjének él, — csóválta a fejét Boné. Arra gondolt, hogy kinyomozza, hol tartózkodik a tábornok, hogy óvja Tartól. De csakhamar elvetette ezt a gondolatot. Ki tudja, hová vetette a sors a generálist? Mi köze neki ehhez a históriához? És utóvégre .. . Majd meggondolja Tar Balázs ... lesz annyi esze, hogyne lenne. Tar Balázs pedig járt-kelt, mint a beteg állat. Ha egy cs. és kir. tábornoki köpenyeg piros bélése meglibbent valamerröl, fújt, mint a bika és egyszerre a nyomában termett. Bár egyre a bosszújára gondolt, mégsem nyomozott a generális holléte iránt. Valahogy a sorsra bízta a dolgot. A fátumra. Ha élébe kerül, — akkor vége! Jaj neki! Valahányszor pirossávos nadrágot látott, az arcába tolult a vére és érezte, hogy nincs menekvés a generális számára! Közben azonban pontosan végezte a dolgát a hivatalban, ahol sajnálták és szerették, csak a budai korcsmázásokat hányták a szemére. Egy csúnya, lucskos őszi délelőttön valami megbizatással a Krisztinavárosba kellett mennie Tar Balázsnak. Gyalog ballagott át a nagy, sárga hídon és a Döbrentei-téren megállította a hétfői vásár tarka-barka nyüzsgése. A régi, debreceni nagyvásárok jutottak eszébe. A hosszú, jószagu tonatossor, a mézesmogyorót áruló asszonyok ... a mézes szivek... a Nagyerdő ... a diákkor, Juliska ... és persze a generális! Hirtelen csak megvillant, megszikrázott a szeme. A szive vad iramba ugrott, a keze ökölbe szorult. Nem, nem csalódik! Ö az! A generális! A debreceni Haynau ott állott az egyik zöldséges sátor előtt. Háttal. Tar Balázs lassan, óvatosan, vérbeborult orcával közeledett áldozata felé. —- Most! Végre! Nem fogsz elmenekülni! Ütött a boszszu perce! Most ott állott a generális háta mögött. Valami furcsa, kegyetlen hidegvérrel vette szemügyre a hiénát. Valósággal élvezettel nézte, mint a macska a sarokba szorult egeret, hogy na, megvan. Nézte, elnézegette. És látta, hogy a generális haja hófehér. Hófehér és elhanyagolt, nyiratlan. hosszú. A régimódi, huszárbarna köpönyege kopott. A bársonygallér zsíros. Suta sapkája zöldes, ócska. Egy parányi lyuk is látszott rajta. Kari von Markenburg fekete nadrágja alul sáros volt és úgy megráncolódott, akár a rossz harmonika. Kard nem volt az oldalán! Istenem! A generális ... Freiherr von Markenburg és nincs kard az oldalán... Botra támaszkodik. És ... és ... lehetetlen! Viaszo.svászontáska van a karján. Cekker, mint ahogy Pesten mondják. Tar Balázsnak földbegyökerezett a lába. Csak állott ott, valami furcsa, egészen különös elfogódottsággal. Nézte a generálist és hallgatta, amint komikus, tört magyarsággal a kofával a zöldségre alkuszik. —-Na, schaun‘ sie, nézzen, zu teuer, adhatsz kevésbb. Tizezer ... na! Tar Balázs a görbedt, roskadt vállára nézett, a nadrágja piros sávjára, az aranysarkantyujára. (—■... tra-ra-ra-ra, tra-ra-ra-ra, — hangzott a fülébe tompán, messziről, mintha Debrecenből hallana odáig...) A generálmars... A generális! A fekete-sárga faköpönyeg, a háború, a doberdói front... A generális átvette a sárgarépacsomagot, a káposztafejet, a petrezselymet és belegyömöszölte a fekete táskába. Azután lassan, nehézkesen, a botra támaszkodva megindult. Totyakosan szedegette a lábát és egy kicsit köhécselt. A szeme éppen olyan vizeskék volt, mint Debrecenben és a Doberdón. — Tábornok ur! — szólalt meg hirtelen, nyersen és keményen Tar Balázs. A generális megállóit. A szemébe nézett. Látszott, hogy nem tudja, ki az, aki megszólította. —■ Was? — ■ kérdezte kissé sértődve, bámulva. — Tábornok ur! Nem isimer meg? Én vagyok, Tar Balázs! — Tar Balass, Tar Balass? — motyogta a generális és élesen, hosszan ránézett a sabhelyes arcra. Tar Balázs öntudatlanul feszes haptákba meredt. Az arca vérpiros volt. Lihegett. Most!... —- Ich erinnere mich nicht! Mit akarsz? Ki maga? — Pedig emlékezhetne reám a tábornok ur! A Doberdón ... Mindig az első sorban voltam, mindent én vállaltam! Vőlegény voltam, esküdni akartam, szabadságot kértem ... De a tábornok ur elküldött a Pajti Hribre! a srapnell... száz emberemből kettő maradt... — Áá! Der Fajt! Hrib! Balass? — Tar Balázs! —■ Tar Balass! Ja! Ja! Jetzt fällt mir der Name ein! Du braver Kerl! Te mindig első sorban! Honved?' Nicht war? — Igen! Honvéd! Magyar honvéd voltam! Tábornok ur mindig a magyarokat küldte az első tüzvonalba! A debreceni ketteseket! —■ Ja natürlich! Die Honvéd», diese strammen Kerle! Ja! Saperlott! Donnerwetter! Potz tausend! Jól megemlékszem! Szevasz, Balass! Kezet nyújtott. Tar Balázs elpirult, elsápadt és kihúzta magát. — Áá! Tar Balass! Népfelkelő? Oberleutnant? Was? Der Fajti Hrib? Ja, ja! Én akkor akartam neked kitüntetés. Ich woltte Dich auszeichnen! Aber ich vergass es. El felejteni. Schade! Wundere Dich nicht... in jenen Tagen! Was? Wie geht es Dir? — Köszönöm .. . tábornok ur. Sótiszt vagyok. Hanem ... —■ Ja. ja. Offizier. Ja! So. Karl von Markenburg észrevette, hogy Tar Balázs a zsíros gallérját nézi. —■ Ja, ja, tiszteknek most nehéz! Was? Natürlich, jetzt, als alter Pensionist! Látsz? Engem? Igy? Excellenc?! Hehe... he... kegyelmes asszony betegecskés... semmi cseléd. Bevásároltam. Nem szégyen. Was? Mit lehet tenni? Mégis, itt jobb, mint Graz. So, so. Lassan, keservesen totyogott s néha odakapott csuzos lábához .Meg is állott és pihegve, szenvedő arccal motyogta: — So, so, lieber Balass. Der Fajti Hrib! Vitéz gyerekek! Ja.. . — Sóhajtott és újra megindult. A zöldséges táska le-lecsuszott a karjáról. — Tábornok ur ... — Was? —■ Tessék ideadni a cekkert.. . pardon, a táskát, — mondta alig hallhatóan Tar Balázs. A generális hálásan nyújtotta oda a zöldséges tarisznyát. — So. Kőszenem. Szótlanul, csöndben mendegéltek tovább. A generális egészen közel lakott a piachoz. A kapuban átvette a cekkert és újra kezet nyújtott. — So, so. Szevasz. Szevasz, lieber Balass ... Tar Balázs haptákba vágta magát. A sarkát összekattantotta, hogy visszhangzott bele az ucca. És addig nézett a generális után, míg csak görnyedt, fáradt, megroskadt alakja belé nem veszett a nyirkos, piszkos kapualjba. 768
