Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-27 / 4. szám - Heltai Jenő: Álmokháza (3)
A három német szépségkirálynő, aki Hollywoodba megy filmezni. Almássy László, a magyar képviselőház uj elnöke. Az urad nevében még egyszer kérlek: vetkőzz le, Zsófika! Zsófika egyszerű kis nőstény volt, szegény agyacskája alig egy pár szót őrzött meg abból, amit hallott, csak a beszéd halk muzsikája zengett benne, lágyan, rikatón, mintha a cigány még most is húzná: „Maros vize folyik csendesen..Szédülten hallgatta ezt a hömpölygő muzsikát, amelyben érthetetlen szavak, szidalmak, hízelgések, kérések, fenyegetések, mind ugyanabba a zsoltárba olvadtak össze, az ö szépségének, az ö kívánatos kis testének az ünneplésébe. És most, hogy bátrabban nézett már Karmelra, szivébe kapott a sápadt arc fájdalmas szépsége, a sötét szem végtelen szomorúsága. Talán csakugyan Isten követje áll előtte, eljött, hogy az ura helyett magáévá tegye ezen az éjszakán, amelyen veszni indult. Ej... őrültség! — Haza akarok menni — mondta alig hallhatóan. — Maga tisztességes ember és ... Karmel nem felelt. Mintha elmondta volna már minden szavát, megnémult. De Zsófika nem bírta a tekintetét. Megbabonázva nézett rá, kinyitotta a száját, de hang nem jött ki a torkán. Sóhajtani tudott csak. Ijedt szivére szorította kezét. Azután levetkőzött. HARMADIK FEJEZET 7. Dél volt, amikor Karmel fölébredt. A szobában égett a villany, elfelejtette eloltani. Első pillantásával Zsófikát kereste. Aztán eszébe jutott, hogy hajnaltájban kocsiba ültette és hazakisérte. Az ut nem volt mulatságos. Zsófika az egész idő alatt kibámult az ablakon, ő meg maga elé nézett. Egyikük sem szólalt meg. Miután természetesnek látták, hogy ugyanabban az ágyban töltsék az éjszakát, most mind a kettő azon csodálkozott, hogyan kerülnek egymás mellé ugyanabba a kocsiba, holott nem is ismerik egymást. — Zörgesse meg az ablakot — mondta hirtelen Zsófika — nem akarom, hogy a kocsi éppen a ház előtt álljon meg. Karmel engedelmeskedett és Zsófika már nyitotta is a kocsi ajtaját. Karmel megfogta a karját, magához vonta és búcsúzóul meg akarta csókolni. Zsófika megérezte, hogy szándékában több az udvariasság, mint a meggyőződés. Félreforditotta az arcát. —Minek? — kérdezte ellenségesen. — Úgy sem találkozunk többé... Egy másodpercig várt, talán valami tiltakozásra, biztatásra, hálára vagy megnyugtató magyarázatára annak, hogy miért is kellett mindennek igy történnie? Talán most derült ki, hogy nem követett el bűnt, nem csalta meg az urát, mert csakugyan isten követjét csókolgatta az éjjel. Vagy legalább egy nevet hall... most megtudja, kinek ajándékozta oda magát, szánalomból... igen, csak szánalomból... De Karmel hallgatott. Kisegítette a kocsiból és a házig akarta kisérni. Zsófika megbántottan tiltakozott. — Ne kisérjen tovább. A kapu nyitva van már, nem szeretném, ha valaki meglátna ... Szeme elhomályosodott, megmarcangolt szája sírásra állt. (Folyt, köv.)
