Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-08-04 / 31. szám - Drasche-Lázár Alfréd: Probléma

A legszebb párisi menyegzői ruha, Germaine Lecomte kompozíciója. Fehér crépe satin, tulle fátyol, point d‘ Angleterre csipke

(Mannel felvétele, Páris.)

dik szomszédjainak magánélete felöl, többnyire anélkül, hogy miég osak sejtené is az illetők kilétét.

Ebben az esetben nem egészen így volt: egy véletlen folytán megtudtam, hogy az öreg dáma egy magasrangu udvari hivatalnok özvegye, hogy valamikor jobb napokat látott, de Szerencs étien spekulációkon elvesztette a vagyonát; ellenben betegeknél oly gyakori makacssággal, jobban ragaszkodik nagy lakásához, mint az életéhez, úgy hogy minden egyéb baján kívül, bizony, még nagy nyomorban is él, leányával együtt.

Ezek a körülmények már tisztára emberi szempontból is őszinte szánalmat keltettek bennem a szerencsétlen asszony, de bevallom, még fokozottabb mértékben a fiatal leány iránt, akinek önfeláldozó ápolását, megható gyöngédségét alkalmam volt éveken át csodálni. Néha viszont ökölbe szorult a kezem, ha, teszem, diktálás közben megálltam az ablak előtt és láttam azt a gyönyörű, madonnaarcu leányt, amint a halálfejü, kínoktól eltorzult vonásu öregasszony türelmetlenkedett vele, szidta, de még meg is ütötte! Mosolyogva, szelíden tűrte a beteg idegeskedését, igazságtalanságait; kocsiját kitolta az erkélyre, hozta az ételt, beadta az orvosságot, órák hosszat felolvasott neki s ha csiak egy pillanatra eltűnt a lakás belsejében, már rázta a beteg a kis csöngetyüt, amely állandóan vele volt és kellemetlen, rikácsoló hangon, türelmetlenül, húszszor is hívta:

— Klára! Klári? Klára! Klári?

A hidegebb időjárás beálltával ez az —- egyébként egyoldalú — kapcsolatunk mindig mindjobban meglazult, télen pedig úgyszólván teljesen megszűnt, hogy tavaszszal újból feltámadjon.

Egy napon, télen —- éppen erősen havazott, — halottaskocsi állt a szemközti ház kapuja előtt, mikor ebéd után visszatértem az irodámba. Nem tudom miért, de rögtön az öregasszonyra kellett gondolnom és megálltam, mert láttam, hogy már hozzák is a koporsót. A háznépen kívül alig volt gyászoló közönség. Ösztöinszerüen kerestem a fiatal leányt és azt az egyetlen gyászruhás, fátyolos hölgyben fel is ismertem. Tehát valóban az öregasszony volt, akit itt utolsó útjára kísértek!

w — Klári! Klári? — zúgott a fülemben, mialatt elgondolkozva beszálltam a liftbe.

— Nagy megváltás lehet a szegény leányra nézve, — szóltam magamban és még haragudtam is, hogy ez volt az egyetlen érzés, amelyet egy embertársamnak az élők sorából való elköltözése kiváltott belőlem.

Aznap délután nem volt köszönet a munkámban. Képtelen voltam dolgozni; állandóan az árván maradt fiatal leányon járt az eszem. Most mi lesz vele? Anyja halálával bizonyára beszüntetik azt a csekély nyugdijat is, amiből eddig csak megéltek valahogyan; aztán nem úgy festett a helyzet, mintha a leányt