Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-04 / 31. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
mát is. Német származás vagyunk mi kérem alássan, tulajdonképpen osztrákok, nagyapám, mint fiatal mesterlegény Bécsböl vándorolt be a harmincas évek végén. Szíjártó volt. Nagy kort ért meg az öreg, apám is hosszuéletii volt, magam is hatvanadik esztendőmet taposom már. — Van-e családja Gallusz ur? A vak arca elborult. Karmel hirtelen megint olyan kegyetlennek látta, amilyennek ijesztő álmaiban mindig. Gallusz ur egy pillanatig hallgatott, csak azután szólalt meg halkan: — Volt. Nem mondott többet. Kétségtelen volt, hogy nem szívesen beszélt erről. Karmel annál izgatottakban faggatta. Végre valami, ami kényelmetlen vagy fájdalmas a vaknak! Belekapaszkodott ebbe a dologba. Végre valahára ö is megkinozhatja egy kicsit kínzóját! — Felesége? Gyerekei? — Feleségem, főhadnagy ur. — De a felesége nem volt vak? — Vak volt ő is, főhadnagy ur. Az intézetben ismerkedtünk össze ... Lassan, vontatottan beszélt. Elhallgatott, mintha uj kérdést várna. Balkeze nyugtalanul zongorázott az asztalon. Karmel hirtelen megrémült, ijedten nézte az ugrándozó ujjakat, mintha attól félt volna, hogy mingyárt a torkának ugranak. Egy pillanatig habozott. De a vak megelőzte. Úgy látszik megérezte, hogy tartozik ezzel a történettel vendéglátó gazdájának. — Nem szeretek róla beszélni, főhadnagy ur. Meghalt szegény. Három évvel ezelőtt... Ökölbe szorította fürgén kígyózó ujjait. Ez az ököl mint ildomtalan nagy vörös, véres husgömb feküdt az asztalon. — A villamos gázolta el. A villamos szó úgy szivenütötte Kamuéit, hogy a lélekzete elakadt bele. Rettenetesen elsápadt. A villamos! Hogy várta ezt a szót! Csak ezt várta a vaktól, ezt az egyetlen szót. A bűvös igét, amelyet nem szabad kimondani, mert akkor rombadőil minden. A vak kimondta... Ott vagyunk már a villamosnál! Mi jön még? Mi jön még? És rémülten dadogta: — A villamos ... A villamos ... Gallusz ur bólintott. Hogy átesett a legnehezebbjén, színtelenül, szárazon folytatta: — Az. Kint a Zuglóban, egy pár lépésnyire a lakásunktól. Ügyetlen, ijedős asszony volt szegény. Nem engedtem ki egyedül az uccára... De aznap nagyon megkéstem. A háború első hetében volt, az ember nehezen kapott kocsit. Egy barátommal jártam bent a városban, a Rákóczi-ut sarkán akartam fölszállni a 21-re ... Karmel gépiesen bólogatott. Oda se figyelt már, jobban tudta, mi történt, mint maga a vak. Hogyne! így volt! Pontosan igy. Egy-egy mondattöredék ütötte meg fülét néha-néha: — ... sokáig nem vettem észre ... talán másfél óráig is vártam ... az asszony nyugtalankodott... azt hitte ba-Elli Splnk párisi táncosnő — egy képen, két alakban. A világhírű Ballé fényképész pályanyertes mestermüve.
