Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-21 / 29. szám - Irodalom, művészet • Komlós Aladár: Irodalmi napló - Vozári Dezső: Kánikulában alszanak a muzsák - Társaság, divat • Szenes Erzsi: A megváltozott, női szépség ideál
I R O » A I. O M, M V V E S I E T Irodalmi napló Veszik észre, hogy a zsivány-romantika vesztett vonzóerejéből? Rájöttem, mi ennek az oka. Régebben, mikor az emberek nagyobbára a paragrafusokon innen mozogtak, egy regény elolvasása, amely sikkasztókról, betörőkről szólt, úgy hatott rájuk, mint egy exotikus utazás. Ma viszont igazán nem kell elutaznunk, ha sikkasztókkal, csirkefogókkal akarunk találkozni. # Szerkesztők és nyomdászok szerint az összes magyar írók közt Szász Zoltán írása a legolvashatatlanabb. Szász Zoltán egyébként regényt irt az idén. Mikor elkészült vele, gépbe akarta diktálni a terjedelmes müvet. Ekkor derült ki, hogy mintegy száz oldalnyi részt maga sem tud elolvasni belőle. Kénytelen volt megírni újra. # Regényíró barátom Tolsztojt olvassa. Lelkesedve beszél a „Háború és béké“ről. „Az első hatvan oldal... — mondja. — Ahogy megkezdi a regényt! Tudod, én másképp olvasom. A maché-t figyelem. Sokat tanulok tőle.“ Összehúzza a szemét, mikor erre az első hatvan oldalra és a maché-ra gondol, mint a müértő, mikor képet néz. Látom, nagyon meg van a helyzettel elégedve. Hogy már ott tart, hogy maché-t tanul Tolsztoj kollégától! Csak azt nem látom tisztán, arra büszkébb-e, hogy maché-t tanul, vagy arra, hogy Tolsztojtól tanulja. Török Sophie (az álnév mögött tudvalevőleg legnagyobb élő költőnk felesége rejtőzik) szokatlanul szép külsejű kötetben adta ki a minap a verseit. Cime: „Asszony a karosszékben.“ Az ember úgy érzi, hogy erre a költőnőre a forró vihar módjára törnek az érzések s a szivösszemarkoló, sötét viharból fényes villámként csap ki aztán a vers. Legalább minden versben van valami a villám drámaiságából és lecsapó pillanatnyiságából. Metrumtalan, meg-megszakadó sorai úgy ragadják magukkal az olvasót, mint egy forgószél, végül lihegve kapkodunk levegő után. Íme egy verse mutatóba: ASSZONY A KAROSSZÉKBEN Valamit még kellene tenni az életemmel, még nem volna szabad megnyugodni, s ülni tétlenül a napban — mint elkészült kancsó az ötvös asztalán: végérvényesen és menthetetlenül befejezett! Ó, Istenem, még van bennem nyugtalanság, mely fulladozva keres utat ■— és vágy, mely nem ült még soha a Teljesedés asztalánál! Még sziiz dolgok rejteznek ezen a , sejtelmes, erjedt délutánon: a vibráló siirii fényben, terhes búzaföldek s remegve érő szőlők között; — kik ime mind kéjes alázatban teljesítenek valami titkos égi parancsot. Ó, asszony a karosszékben! Itt ülök tétlenül, kimaradva az Élet gyönyörű izgalmas játékaiból. De nyugodt bőröm alatt indulatok remegnek, sistergő indulatok! s helyüket keresik tolakodva, mint tétlen figura keresi kirendelt helyét a kockás sakktáblán. — Hiszen mindennek meg kell érni! minden vágy teljesülésért eseng! Céltalan semmi se lesz és Isten! türhetsz-e éretlen magvat a Sarló alatt? És én még anya se voltam! Érte lett minden: nagy dolgok kicsiny életemben— tavasz! szépség! szerelem! oh isten! Istenem! mit vétettem én? hogy minden nyüzsgő életek között e néma bölcs mennybolt alatt a borzas kotlót irigylem! Betelt élete kéjes nyugalmát: amint meleg szárnyai alá rejti tengernyi csibéjét. Komlós Aladár. Kánikulában alszanak a múzsák Az operettszinházak körülrajongott, isteni dívái már régen tengermenti strandokon pihentetik idegeiket és megviselt hangszálaikat, csak egy-két halhatatlan revü éli túl a szörnyűséges nyarat. A múzsák elmehetnek izzadni az avatatlanok előtt romantikusoknak tetsző padlásszobákba, hogy korgó gyomru költőket és piktorokat, a jövő Heinéit és Tintorettoit inspirálják újabb alkotásokra, melyeket a nagyérdemű közönség kegyesen elolvas s megtekint majd, ha a mondain nyaralóhelyekről viszatért és a sivár őszi esőzés idején jobb tennivaló hijján ráfanyalodik ismét a művészetekre. A színházak bezárták kapuikat, '^ötét a rivalda s az elárvult nézőtér viharvert zártszékeit csendben, lassan, biztosan kikezdi a szu. Csak a mozik nem nyugszanak a forróságban, a rekkenö sötétben fáradhatatlanul peregnek tovább a fotografált sorsok, vizen és tűzön át, kontárul, de megsemmisithetetlenül, ama abszolút biztonságos tudatban, hogy intrikák és cselvetések csak késleltetik, de meg nem akadályozhatják, hogy hős és hősnő, ndre a nap és az ármány leszáll, boldogan, diadalmaskodva és oly naivitással megkapják egymást, mintha ez a világ, az emberiség vagy akárcsak a mozi történetében is először fordulna elő. A mozi nyáron sem pihen, mert több már szórakozásnál, narkotikum, mellyel az ember sajgó unalmát kúrálja. Alszanak és verejtékeznek a múzsák, mert nem ‘ ölthetnek fürdőtrikót, mint kegyeltjeik, a művésznők. Alszanak a múzsák és olimpuszi horkolásukat kegyetlenül elnyeli a falánk hőhullám. A festő ecsetjén elolvad a drága olajfesték, a szobrász vésője alatt talán még a márvány is megpuhid a kánikulában; a különben sem nagyon leleményes humoristáknak most már végképp nem jut eszükbe semmi. Holtszezon. Uborkák évadja. Igazán csak éppen annyi történik még a világon, hogy a hírlapok megteljenek, egyetlen sorral, egyetlen betűvel sem több. A tolvajok nem lopnak, a gyilkosok nem gyilkolnak, a politikusok sem politizálnak. De kinek is volna kedve mindezekhez, mikor a hőmérő higanyoszlopa a 30 fok Celsius fölé ugrik? A könyvesboltokban ’kizárólag Wallace-regények fogynak most, hadd vigyék gyorsabban magukkal a meleg és a bágyadtság pokoli óráit. Irodalom? Színház? Festészet? Szobrászat? Zene? Júliusra és augusztusra fenti művészeteket illetően a következő meghatározások érvényesek: irodalom = detektivregény, színház = revü, festészet = ajkpirositó, szobrászat = homokszivek a strandon, zene = jazzband. Vozári Dezső. TÁRSASA <J, DIVAT A megváltozott, női szépség ideál Egy német magazinban egy igen ötletes képsorozatot láttam. Híres, szép aszszonyok, régi szépségideálok, akiknek szépségét világhírű festők ecsetje tette örökéletüvé és tartotta meg a világ emlékezetében, mai ruhákba voltak öltözve. Mi tagadás, Mona Lisa és társnői, nem hatottak túlságosan jól a párisi „derniere cri“ álombaillő toilettjeiben és távol voltak attól, hogy olyan hóditó jelenségek legyenek, akikért ma rajongani tudnánk. Ez a képsorozat azt akarta illusztrálni, hogy a női szépségideál menynyire megváltozott. Mona Lisa titokzatos mosolyával, amely olyan, mintha égi zenék csalták volna az ajka köré, a Louvre-ban mindig elbűvöl, de nem biztos, ha végig menne ma a párisi Grand Boulevardon, hogy valaki is megfordulna utána. És ugyanilyen sorsra jut
