Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-06-30 / 26. szám - Kosztolányi Dezső: Esti és Elingen

bán volt. Ezen vagy azon a címen kivett belőle szóra sem érdemes, jelentéktelen összegeket. Hol linsz pengőt, hol csak ötöt.

Esti bizonyos kéjjel fizetett. Utána megkönnyebbülést érzett. Csak a jelenlétét nem bírta, azt a rémes modorosságát, hogy az élet legszörnyiibb dolgait röhögve adta elő, a vérszegény ínyét s aranyfogát mutogatva.

— Hisz

ez — gondolta Esti egyszerre, ráébredve a valóságra, — a világegyik legnagyobb ökre. Csak egy ilyen volt képes arra, hogy megmentse az életemet. Ha okosabb ember, akkor bizonyára, hagyja, hogy ott vesszek.

V.

Egy este, mikor hazament, Elinger ott ült a dolgozószobájában.

Kedélyesen újságolta:

— Te,

képzeld, kidobtak a hivatalomból. Minden fölmondás és végkielégítés nélkül. Elseje óta lakásom sincs. Gondoltam, ma éjszakára ide jövök és nálad hálok. Ha megengeded.

— Természetesen,

— felelte Esti s átnyújtott neki egy tiszta hálóinget. Itten a díványon elaludhatsz.

Másnap reggel azonban elővette:

— Na

és most mit szándékozol tenni?

— Magam

se tudom. Vacak kis állás volt. Reggel nyolctól este nyolcig körmölni. Rongyos százhúsz pengőért. Tulajdonképpen nem is volt érdemes.

— Valami

jobb után kell majd nézned — jegyezte meg Esti.

Elinger több napon át lótott-futott, aztán elszontyolodottan jelentette, hogy semmi munkaalkalom sincs.

— Nem

szabad késégbeesned, — vigasztalta Esti. — Amig nem találsz megfelelő állást, nálam lakhatsz. Természetesen.

Csöndes, szerény fiú volt. Eljárogatott vele a müvészklubba ebédelni, vacsorázni, néha ia főpróbákra is. Otthon végigheveredett a díványán. Erélytelennek látszott. Utolsó energiáját nyilván akkor használta föl, mikor megmentette Esti életét.

Csak egy volt kellemetlen.

Az, hogy mikor Esti gyötrődve, az arcát fintorgatva irt, leült vele szemben és kíváncsian nézte őt, mint egy különös állatot a ketrecben.

— Elinger, — mondta Esti, lecsapva a töltőtollat — én téged nagyon szeretlek, de az Istenre kérlek, ne nézz rám. Ha rám nézel, nem tudok Írni. Én az idegeimmel dolgozom. Fáradj át a másik szobába.

Több hónapig éldegéltek igy, anélkül, hogy valami különösebb történt volna. Elinger bekvártélyozta magát. Husvétkor az egész havi zsebpénzen vett egy ujszenkezetii illatszívattyut, gumicsővel és meglocsolta összes ismerőseit. Üres óráiban egy színházi lapot olvasgatott, rendkívüli figyelemmel.

Egyszer Estinek az orra alá tette a színházi lapot, melynek címlapján egy moziszinésznő volt s igy szólt:

— Te, ez érti.

— Mit ért? — kérdezte Esti szigorúan.

Két világhírű uszófenomén a párisi Des Tourelles uszodában: Badamcicher és Taris.

— Hát ezt, meg azt, etye-petye, — szólt Elinger és hamiskásan rákacsintott.

Esti erre kijött a sodrából. Becsapta maga után az ajtót, a dolgozószobájába rontott és igy gondolkozott:

— Ami disznóság, az disznóság! Elismerem, hogy megmentette az életemet. De az a kérdés, hogy kinek mentette meg: magának vagy énnekem? Ha ez igy folytatódik, akkor egyszerűen nem kell az életem, visszaküldöm neki az egészet, postán, bérmentve, mint mintát érték nélkül, csináljon vele azt, amit tud. Különben is a törvény szerint a talált tárgyaknak csak tíz százaléka illeti a becsületes megtalálót. Ezt a tíz százalékot pénzben, időben, nyugalomban, idegerőben már régen visszafizettem. Semmivel se tartozom neki.

VI.

Nyomban föl is lépett:

— Elinger, — mondta — ez igy tovább nem mehet. Talpra kell állnod. Elinger. Én támogattalak, de segíteni csak te magadon segíthetsz. Dolgozz, Elinger. Föl a fejet, Elinger.