Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-06-30 / 26. szám - Kosztolányi Dezső: Esti és Elingen

Esti az arcába meredt. Ez volt, tehát ő. Ilyen egy bős, egy igazi hős. Hosszan, áhítattal figyelte. Homloka kemény volt, az elszántság, a határozottság sugárzó jegyével. Az életet érezte maga körött, az igazi életet, melyet elhanyagolt az irodalom kedvéért. Az motoszkált a fejében, hogy hány értékes lélek él rejtetten, anélkül, hogy a világ tudna róla, hogy többet kellene emberek közé járnia. Fölképp az egyszerűsége igézte meg, az a nagy egyszerűség, amelyre ö sohase tehetett szert, mert nyilván már a bölcsőjében is bonyolult volt és összetett.

— Mindenek

előtt együnk valamit — indítványozta könnyedén.. — Éhes vagyok, mint a farkas. Remélem ön is.

— Nem,

én nemrég ozsonnáztam.

— Az

kár — felelte Esti szórakozottan, az étlapot tanulmányozva. — Nagy kár. Szóval, főur, vacsorázik. Mi van? Fogas előételül, helyes. Zöldborsó, szintén igen helyes. Rántott csirke, uborkasaláta. Torta. Szamóca, tejszínhab. Kitűnő. Sör, később bor. Badacsonyi. Ásványvíz. Mindent kérek — tette hozzá szelesen.

■ Elinger lesütött szemmel ült előtte, mint aki valamiben ludas.

A tetőterasz villany lámpáival tüzesen nyilait föl a kánikulai égbe. Lenn a fekete afrikai sötétségben pihegett a város, a poros házaival és hidjaival. Csak a Duna vonala csillogott haloványan.-—■ Gombolja ki az ingét — tanácsolta Esti — még mindig pokoli hőség van. Én egész nap ruha, nélkül irtani. Minden toalettem a töltőtollam volt.

Elinger hallgatott.

Esti a kezét rátette a kezére s igy szólt, meleg érdeklődéssel:

Szilassy Béláné, a prágai leánysegélyezés patrónusa.

— Most pedig meséljen valamit magáról. Micsoda?

— Magánhivatalnok — felelte halkan.

— Hol?

—■ Az Első Magyar Olajnál.

— Na látja — szólt Esti, maga se tudta, hogy miért

— 11a látja. Nős?

— Nem.

—- Én sem — kacagott Esti az égbe, mely ezen a magas terraszon valamivel közelebb volt hozzá.

— Az én életem — mondta Elinger titkosan és jelentősen — valóságos tragédia, kérem — és most mutogatva vérszegény Ínyét, az aranyfoga fölött minden ok nélkül elkezdett vigyorogni. — A- pámat nagyon korán elvesztettem, még hároméves se voltam. Szegény özvegy édesanyám magára maradt, öt gyermekkel, akiket két keze munkájával tartott el.

— Mindez nyersanyag — gondolta Esti — érdektelen s tartalmatlan. Csak az az érdekes és tartalmas, aminek formája is van.

— Hála Istennek — folytatta Elinger és itt abbahagyta a nevetést — azóta mindnyájan révbe értünk. Nővéreim jól mentek férjhez. Nekem is van egy kis állásom. Nem panaszkodható m.

Esti csak azt nem értette, hogy miért nevetett az előbb, mikor az apja korai haláláról beszélt. Vannak azonban ilyen emberek. Bizonyára ez is azok közé tartozik.

Mind a ketten jó étvággyal ettek. Elinger, miután elbeszélte élettörténetét, nem tudott egyebet mondani. Esti olykor aether-oltást akart adni a haldokló társalgásnak. Megkérdezte Elingert, mikor és hol tanult meg ily kitünően úszni. Erre szűkszavú tárgyilagossággal felelt. Aztán előbbi zavart némaságába