Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-01-20 / 3. szám - Beaumont, Germanie: Dante és Beatrice

A Lévai társaságból. BMmenfeal Manci, unt nagy sikerrel lépett föl a szilveszteri műkedvelő-előadáson.

(Neuer Mara fölvétele, Léva.)

Dante és Beatrice

irta: Germanie Bea u mont

Enyhe októberi nap volt, a napsugár oly melegen sütött még a falevelekre, a tetők felett az ég oly kék volt még s egyáltalában az egész város annyira benne volt még a nyárutóban, hogy Gilbert Clochet is kénytelen volt abbahagyni megkezdett versét, kibújt padlásszobájából s a Szajna felé tartott.

— Igaz, hogy nem vagyok gazdag, — gondolta magában, — de ebben a pillanatban enyémek a házak, végigsimithatom őket tekintetemmel. A Notre-Dame temploma, a Louvre, a képtárak legalább gondolatban az enyémek. S e pompás épületeket épp úgy nem cserélném el egy halom átkozott pénzért, mint ahogy légváraimat sem adnám el sohasem.

E gondolatmenetből világosan felismerhető, meddig vitte fel Gilbert Clochet az életben. Mindazonáltal még sokáig lett volna hajlandó e morfondirozást továbbfolytatni, ha egy leány, aki valahogy elébe került, meg nem akasztja gondolatait. Meg kell adni, a leány alakja valóban karcsú és nemesvonalu volt s a költő máris földöntúli dicsfényben látta ragyogni. A ruházata persze elárulta, hogy mégiscsak egy halandóról van szó; egyszerű kék kosztümöt viselt, lábai sem süppedtek a fellegek ködébe, hanem rugalmasan koppantak az aszfalton.

Ó, te világszép! — gondolta Gilbert, — mesebirodalmamnak eddig nem volt királynője. Most megtaláltam őt. Te ismeretien angyal, Beatricenak foglak nevezni a halhatatlan költő elmekére s a világ végéig is követni foglak.

S tényleg — illő távolságban — nyomon kisérte a lányt, aki meg nem tudott legújabb hódításáról s egykedvűen lépkedett az uccákon. Úgy látszott, nem méltatja különösebb figyelemre a koraőszi nap szépségeit, a napsütést, a felhőket, sem pedig a fákról furcsa spirális vonalban le-lehulló leveleket. Ez az érdektelenség kezdetben csodálkozással töltötte el Gilbert-t s mindemém mentségeket keresett a ány számára. Végül úgy gondolta, hogy bizonyára valami sürgős beszereznivalója lehet a hölgynek, ezért nem rezonál a természet bájaira. Közben a Szajna partjához értek s az isteni Beatrice végigvezette hősünket a Quai Voltairen. Itt egy pillanatra megállt, majd a Pont-Neufhez, a régi Szajna-hidhoz ment a lány. Ekkor Gilbert a lány profilját is láthatta s az arcát nem kevésbé szépnek találta, mint alakját. Csak komoly, egy fiatal leány számára tulkomoly volt ez arc kifejezése. Mintha nehéz gondok ülepedtek volna rájuk, szemei félig le voltak hunyva s a szájszegletek körül egy fáradt vonás nyugodott. Gilbert különös dobogást észlelt szive tájékán. Kész volt rá, életét áldozni fel az ismeretlen lány ért, csak hogy bánatától megszabadítsa. A fiatal leánynak azonban minderről nem volt tudomása. Egészen a hid végéig ment, azután befordult a rakparton, mely ez órában üresen és elhagyatottan terült el a déli napsütés erős megvilágításában. S most folytatódott a dráma.

Eddig szapora léptekkel sietett a leány, de itt egyszeribe lassított s egy-egy remegő pillantást vetve jobbra és balra, merev tekintettel bámult a Szajna vizére, mely méltóságteljesen hömpölygött medrében. Midőn a parti

Itt a farsang!

(Neuer Mara felvétele, Léva.)