Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-06-23 / 25. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

kor talán éppen olyan izgatottan hajolt a fehér papiros fölé, mint ma a zöld asztalra, éppen olyan lefojtott lélekzettel figyelte gondolatainak szeszélyes ugrándozását, mint ima a fehér golyóét. Nem jött ki a száma se a papiroson, se a zöld asztalon. Esett ember. Olyan, mint én. És magányos. Olyan, mint én. Tekintetünk néha találkozik. Ilyenkor le is süti szemét, restelkedik. Érzi, hogy az egész társaságban, talán az egész világon én vagyok az egyetlen, aki érdeklődik egy kicsit iránta. Ezért hálás, de szemérmesen húzódozik attól, hogy megnyilatkozzon. Kacérkodunk egymással. Tudjuk, hogy össze fogunk barátkozni.

Ma reggel korábban hagyta abba a játékot. És amikor elmentem, csatlakozott hozzám. Megkért, engedjem meg neki, hogy hazakisérjen. Megörültem ajánlkozásának. Gyalog vágtunk neki a ködös reggelnek.

— Minek jár ide erre az átkozott helyre? — mondta zisembésen. — Nem magának való társaság ez. Maga az egyetlen rendes ember itt. Még csak nem is játszik. Az a mentsége sincs meg, ami engem idekényszerit.

Megvallottam neki, hogy nem tudok aludni és boldog vagyok, ha átvirraszthatom valahol az éjszakát. Akárhol. Csak ne kelljen hazamennem.

Megállt, megértőn nézett rám:

— Ezt az érzést ismerem. Mindig igy volt ezzel? Vagy a frontról hozta haza ezt a nyugtalanságot?

Egy pár pillanat kellett csak ahhoz, hogy fölolvadjunk. Amikor Álmokháza előtt kihúztam zsebeimből a kapukulcsot, csodálkozva nézett rám is, a házra is:

— Itt lakik? Ebben a házban?

Kérdésére azzal feleltem, hogy meghívtam egy pohár konyakra. Fölösleges volt megkérdeznem, hogy ismeri-e a házat? Amikor csodálkozását láttam, nyomban megértettem, miért csúsztat Iczky grófnő olykor-olykor egy-két zsetont a zsebébe. Régi barátok. Költő és színésznő. Ettől az embertől megtudok mindent. Nem lepődtem meg tehát azon, hogy olyan biztossággal siet föl a lépcsőin, olyan otthonosan mozog a lakásban. Nem először járt itt. Iparkodtam izgatottságomat leküzdeni, de kezem reszketett, amikor megtöltöttem poharát. Egy pillanatig gyönyörködőn nézte a nemes francia italt, azután szomjasan fölhajtotta. És utána nyomban kiürítette a második pohárkát is. Csöndesen elnevette magát:

— Hát ez furcsa véletlen. Csöbörből vödörbe. Zsandár Mariból Kartács Ilibe. Ez a ház az övé volt. Tudja?

— Ezen a réven vetődtem oda hozzá. Meg akarom venni a házat, nála is tudakozódtam...

Tollagi ur helyeslőn bólintott:

— Persze, persze ... Értem.

Megint nevetett, fejét csóválta, fölhajtotta a harmadik pohár konyakot is.

— Sohasem hittem volna, hogy lábamat valaha is beteszem mégegyszer ebbe a házba.

Azután hirtelen elérzékenyedett, amiben talán az italnak is volt már egy kis szerepe.

— Szép idők, drága szép idők! Husz-huszónkét évvel ezelőtt sokat jártam ide. Maga akkor gyerek volt még.

( Folyt, köv.)

A madridi népszövetségi tanácskozások egyik legérdekesebb képe: Primo de Rivera a pályaudvaron fogadja az érkező államférfiakat. A spanyol miniszter (a kép jobb felén, kezében cilinderrel) jobbján Briand áll, balján (világos ruhában) Bethlen gróf. E két államférfin barátságos találkozásáról sokat irt a világsajtó. Bethlen mögött a jobbsarokban Matuska Péter madridi magyar követ, a prágai magyar követség volt ideiglenes chargé d‘affaires-je.