Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-06-16 / 24. szám - Komlós Aladár: Irodalmi napló - Társaság, divat • Szenes Erzsi: A nók elférfiasodása

nek nevezte ezt az amerikai sajtó s dacára annak, hogy Chaplin kétmillió dollár végkielégítést fizetett feleségének, a puritánok azóta is züllött fráternek s az emberi söpredék tagjának nevezik öt. Charlie Chaplin, a film játszás géniusza, minden idők egyik legnagyobb művésze fanyar mosollyal mondja el, hogy válópöre után a hollywoodi Női Liga egyik álelnöknője, e„u elegáns fiatal hölgy, az uccán szemenköpte.

Azóta Chaplin méalobban visszavonult a nyilvános élettől. Teljesen filméinek szenteli magát és ezekben a filmekben egyre vehemensebben váIrodalmi napló

A rossz ember divata

Magyarországon divatba jött a rossz ember.

No nem mondom, a rossz embert már a régi görögök is ismerték, de azért Periklész korában is, azóta is felvillantak néha a jóság, nagyság, tisztaság foszlányai is. Rövid akarok lenni s csak a legutóbbi fejleményeket sorolom fel: A rossz embert a béte humaine-t a multszázadi naturalizmus, úgyszólván hivatalos formák között, iktatta jogaiba. Érdemes, fontos cselekedet volt ez, egy hamis, szirupos irodalom után, amely csak angyalokat és ördögöket látott a világon, természetessé vált az embernek többrétű, jót és rosszat összeszövő ábrázolása. A háború után az úgynevezett expresszionisták egy-két évig szakítottak ezzel a komplikált eljárással, minek megfigyelni a valóságot, gondolták, a valóságnál többet ér az igazság, s kinyilatkozdolja a társadalmat, mely a gyengét megveti, kineveti.

Chaplin ennek a kisemmizett embernek a megszemélyesítője.

Uj darabjában (Egy nagyváros lámpái) pénzt lop, hogy vak szerelmesét meg operáltassa. A műtét visszaszerzi a leány szemevilágát. De Chaplin börtönbe kerül tettéért s mikor kiszabadul s a leány megpillantja őt rongyaiban és lyukas cipőiben, nevetésben tör ki . . .

Ez a tragikum szüzséje. A jóság golgotája. Chaplin a happy endbe szerelmes Amerikában nem is lehet populáris. Vozári Dezső.

tatták: „Dér Mensch ist gut, szeressük egymást!“ Hát ez valóban naivság volt, hamar, mondhatnám pár hónap múlva már rá kellett jönni, hogy az emberben sötét örvények vannak, s a francia irodalom egyik legnagyobb élő képviselője kijelentette: „Avec des bons sentiments on ne fait que de la mauvaise litérature.“ (A jó érzésekből rossz irodalmat szoktak csinálni.)

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy tudom, túl vagyunk a „Mensch-istgut“-irodalom dilettáns jámborságán, s tudom, hogy az emberi lélek démon villódzásai Európaszerte izgatják ma az irói kedélyeket. Magyarországon azonban más van. Itt a háboruutáni fiatalság felfogása szerint mindenki agyalágyult és konzervatív pali, aki az embert nem ronda állatnak hiszi s a felemelkedés pillanatait keresi benne. Tessék végignézni a fiatal magyar írók javát: sehol egy szimpatikus ember, még egy szimpatikus érzés is alig.

Mondanom sem kell, hogy nem egy hamis idealizmust sírok vissza, s nem tartoznak eszményeim közé azok a pszichológiai struccok sem, akik minden szenny előtt keresztet vetnek s ijedten homokba dugják a fejüket. De amint nincsenek tökéletes jó emberek, úgy csak a holdban vannak teljesen rossz emberek is! Bajos, pláne ilyen futó jegyzetben vitatkozni erről a kérdésről, helyszűke miatt kénytelen vagyok tekintélyi érvvel élni s a világirodalom tanuságtételére hivatkozni. Ha tudniillik az ember valóban alantas állat, akkor Homérosz, Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Dosztejevszkij mind csupa naiv akadémikus volt, mélyen alatta a pesti okosaknak, s akkor a háboruutáni magyar regényirodalom minden eddigi irodalom teteje, — ami pedig, bocsánatot kérek, mégis kissé valószínűtlen.

Ó, tudom, nem lehet valami nagy élvezet komisz féregnek látni az embereket s bizonyára megvolt az oka, hogy a felsorolt írókban annyi embermegvetés gyűlt fel. De vigyázat! Az embermegvetés csak addig jogosult, mig fájdalom van mögötte, a fájdalom tudniillik némi biztosítékot nyújt a látás szubjektív igazsága mellett s garancia arra, hogy az iró nem szívesen tartózkodik a gyarlóságok közt, s mihelyt teheti, bizonyára el fog költözni onnan. Baj volna azonban, ha az iró minden belső ellenállás és szenvedés nélkül nyugodnék bele, hogy az emberei aljasok s oly készséggel és könnyedén tanulná el az embermegvetés virtusát, mint egy hatásos, szórakoztató stílust, amelyet készen kapni Braun úrtól az irodalmi kávéházban.

Komlós Aladár.

TÁRSASÁfi, DIVAT

R nők elférfiasodása

A „Philosophische

Hefte“ egyik

számában, Runemann

tollából,

egy rendkívül érdekes tanulmány jelent meg, amely a nők elférfiasodását, a nők százezreinek férfipályákra való özönlését egészen uj nézőpontból tárgyalja. Az egész problémát tisztán lélektani motívumokra építi fel és teljesen kikapcsolja azt a tényt, hogy a nőket a férfimunkára a nehéz gazdasági helyzet, a megélhetés gondjai kényszerítik. Runemann

a nőemancipációt úgy állítja be, hogy az tulajdonképpen nem is a nő felszabadulását célozza, hanem a nők abbeli törekvését, hogy a férfit a mindennapi élet gondjai, robotja alól felszabadítsák.

Egy ősi ösztön felébredéséről és megnyilvánulásáról van itt szó — mondja a tanulmány Írója. A nő volt az minden időben, aki a család fentartásáról gondoskodott, akinek vállára a mindennapok temérdek gondja ránehezedett. Az asszony szőtt, varrt, mosott, gondozta és nevelte a gyerekeket, a háztartásban, a gazdaságban őrlődött, mig a férfi vadászott, halászott, álmodozó idealista volt, a kultúrának, a művészetnek, kedvteléseknek élt. (') volt a hős, a romantikus, a regényíró, a költő, a dalnok, a felfedező, a lovagi tornák bajnoka, az ur. Ezt az ideális gondolatokkal és eszmékkel foglalkozó férfit megölte a kapitalizmus. A férfi kerék lett egy hatalmas gépezetben, amelynek egyetlen rendeltetése a célszerűség s ebben a gépezetben az egyéniségnek, az álmoknak, a mindennapiságon tulemelkedő gondolatoknak semmi helye sincs. A férfiből kiveszett minden iniciativa,

min

den romantika és idealizmus, mindettől irtózik ma, fölöslegesnek tartja, zavarja őt gazdasági céljaiban. így jutott a férfi oda, ahol valamikor az asszony volt, meggondolt, takarékos, gondolkodó háztartási lény lett, a mindennap gondjával agyonterhelt lélek. Következésképp a nők elférfiasodásával egyidejűleg a férfiak elnőiesedtek, azaz a nők munkakörébe kerültek bele.

Az asszony azonban, ha nem is tudatosan, de atavisztikus ösztönnel fel akarja menteni ezt a robotba tört férfit, akit egyedül a létfentartás érdekel s ezzel egy ősi, civilizáció és kultúra előtti állapotba sülyedt vissza. Ezért adta magát férfimunkára az asszony, mert viszsza akarja szerzeni azt a régi férfit, az ideált. „Ősi ösztönnel halálra Ítéli azt a kort, amely materiális célokon kivid nem ösmer mást“. „Egy emberiségnek, amely már csak létfentartással törődik, nincs létjogosultsága“, mondja Runemann.

Ezek a megállapítások nincsenek igazság híján. Csakhogy ennek az analízisnek a grafikonja korántsem ennyire szabályos Alig húsz évvel ezelőtt még ideál volt a régi férfi, a művész, a költő, a zenész, az a férfi, aki nemes és fenkölt eszmékkel és gondolatokkal foglalkozott. Csak a regényekre és a színdarabokra kell visszagondolni, hogy ne említsek mást, Bovarynéra és Candidára. A regény és színpadi hősnők csaknem valamennyien állás és foglalkozás nélküli álmodozókkal csalták meg szorgalmas, a mindennapi kenyérért gürcölő urukat. Viszont a nők sem ültek mindannyian a szövőszéknél, nem mind szinteledett bele a köznapi élet szürkeségé