Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-02 / 22. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
ÁLMOmÁZA Igen, ő az, festett szőke haján, fehérre és pirosra meszelt arcán, ráncain és nyakának árkain, megduzzadt alakján keresztül is ö, a karcsú szép szőke Iczky grófnő, Á'lmokháza tündöklő úrnője, Kartács Ildikó, született Zsandár Mária. Nincs többé szüksége színpadi névre. A színpad régen eltemette már Kartács Ildikót, az élet Zsandár Marit temeti el. Ül a zsetonok mögött, fásultan, álmosan, mint vidéki kávéházban a vihartépte kaszlrnö. Ki tudja, mióta játszanak ezek? Tegnap óta, tegnapelőtt óta? Az ajtó nyílik, uj embereik jönnek, fáradt férfiak, elszánt nők. Ismerősök? ők is ma vannak itt először? Éppen olyan kevéssé törődik velük, mint velem. Nem is üdvözli őket. A kártyapénzt megfizették, a többi nem fontos. A csöndet zsivaj és a zsivajt csönd szakítja meg, a golyó perdül, a golyó megáll, a zsíros arcú krupié hatalmas fehérpettyes sötétkék kendővel törölgeti izzadt homlokát, néha egy kis veszekedés lármája robban ki az asztal mellől. Iczky grófnő fölnéz egy percre, föl is emelkedik egy kicsit, de nyomban fáradtan viisszaroskad... Istenem, hány ilyen veszekedést hallott már! Minek avatkozzon bele? Elintézik. Nem veszi észre, hogy figyelem. És ha észrevenné is, Tátrai parkrészlet. Ke o e ny - ] r»la: sohasem találhatná ki, mit nézek rajta. Nem tudja, hogy az a kisfiú nézi, aki a Szondy-uccában szomszédja volt. Tudott-e valaha is erről a kisfiúról? Ha valaha, egyetlenegyszer is magán érezte tekintetét, most megrebbenne, meg kellene éreznie ugyanazt a tekintetet. Hiába nézem, nem rebben meg. Nem tudja, hogy voltam már az életében, láttam Tarján gróf ölében, láttam a nagy fehér ágyban, láttam háza előtt a fogatot és háromszögű vitrinjében a porcellánasszonyt. Mit szólna, ha odaállnék eléje és elmondanám neki ezeket a titkokat? Ha megkérdezném tőle, hol van a porcelánasszony és mi lett abból a hatesztendős kislányból, aki a pápaszemes nevelőnővel sétálgatott a Szondy-uccában? Van-e értelme annak, hogy álmaink után fussunk? Mire utolérjük őket, szépségük, varázsuk, titokzatosságuk leifoszlott róluk már. Futott-e valaha ő is álmok után? Emlékszem, egyszer táncoltak a vörös házban. Frakkos urak, meztelen vállu nők, egész éjjel szólt a zongora, csengett a pohár. Iczky grófné táncolt legvadabbul, azután szédülten támolygott át táncosával a hálószobába. Táncosa magához szorította és megcsókolta. De ez a táncos nem Tarján gróf volt. Miről álmodott akkor Iczky grófnő?“
