Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-20 / 3. szám - Heltai Jenő: Álmokháza (2)
Almok hózr Regény — Irta: HELTRI 3ENÖ (2) Sorsa aránylag elég hamar eldőlt. Az első bizottság hátraküldte a másodikhoz, a második még hátrább a harmadikhoz, a harmadik végérvényesen megállapította róla, hogy semmiféle katonai szolgalatra nem alkalmas többé. Nyugodtan hazamehet. Amikor lejelentkezett, ezredese, baro rucner von Donnersűorf, jókedvű, jóindulatú, kövér bécsi arisztokrata, nagyon meghatottan búcsúzott el tőle. — Isten veled, pajtás. Mindig tudtuk, hogy hős vagy. Igazi hős. És tisztességes ember. Megfizetted azt, amivel lelkiismeretednek, hazadnak, királyodnak, a német császárnak és a török szultánnak tartoztál... Karmel csak ebben a pillanatban tudta meg, menynyi adóssága volt. És elmosolyodott. Báró JPucher von Donnersdorf félreértette ezt a mosolyt. — Igazad van, én is büszke lennék ra... És barátságosan megveregette a vállát. (Természetesen azt, amelyről a kabátujj üresen fityegett bele a zsebbe.) És még egyszer: — Isten veled, pajtás. Te most hazamégy. Hazamégy örökre, a te háborúdnak vége. A mienk... Nem fejezte be a mondatot, legyintett. Karmel nem felelt. Összeütötte a bokáját, meghajolt. — Szervusz -— mondta Pucher von Donnershof. — Sok szerencsét! Megszorították egymás kezét. Karmel még egyszer meghajolt, azután sarkonfordult és kiment az irodából. Amikor becsukta maga mögött az ajtót, egy percre megállt. Nagyot lélekzett. Ránézett a becsukott ajtóra. Amögött van a háború. Egy lépés — és kimegy belőle. Gyermekes komolykodással, csaknem ünnepiesen tette meg ezt az első lépést. MÁSODIK FEJEZET 4. Szeptember végén érkezeit meg Budapestre, hideg, csúnya őszi estén. Egész nap szakadatlanul zuhogott az eső. Karmel didergett a fütetlen vasúti kocsiban, amely minden ok nélkül óriási késéssel futott be a Keleti pályaudvarra. Ott nagy volt a sürgés-forgás, egy menetszázad éppen akkor indult el, a katonák kibámultak az ablakon, nagybajuszu, nagypipáju öreg népfölkelők is voltak köztük. Ez a menetszázad nem énekeli már. Lassan döcögött ki a vonat az üvegtető alól, ötven méterrel odább megint megállt, valami uj intézkedésre várva. Mögötte a másik sínpáron sebesültszállító vonat vesztegelt, hatalmas vöröskereszt volt a kupé oldalára festve, bent a kocsiban a függőágyakon fehérbe pólyázott alakok idomtalankodtak. Karmel idegesen kapta el róluk a tekintetét. — Még mindig? Minek? A pályaudvar előtt sebesültszállító autók hosszú sora. Kocsi egy se; a villamoson rettenetes tolongás; még a lépcsőn is harmincával lógtak az emberek. A pályaudvar környéke szomorú és piszkos volt, a szél rőt falevelet és zsíros újságpapírt sodort feléje. Ázott emberek, kosaras öreg parasztasszonyok gubbasztottak a lépcsőn, valami vonat indulására várva vagy már éjjeli szállásra elhelyezkedve. Nagy közökben egy-egy gázlámpa pislákolt bágyadtan, fáradtan, reménytelenül. Karmel két táskáját odaadta egy lézengőnek. Azután nekivágott a Rákóczi-utnak, gyalog a hullámzó tömegben. Mennyi ember! És két karja van mindegyiknek... mit csináltak ezek azalatt, amig ő kint volt a fronton? Mit csináltak? Erre a kérdésre megkapta már a feleletet. Rossz ruhákat látott, elnyűtt arcokat. A vonaton is éhségről és nyomorúságról panaszkodott mindenki. Egy pápaszemes ur megszólította, de ö nem felelt. A pápasze-Simon Erzsi, a szenzációs külsőségek között megválasztott „Miss Hungária“. (Halmi felv., Budapest.) mes ur olyan ellenségesen nézett rá, mintha tőle kérné számon, miért nincs vége még a háborúnak? Karmel jobban letört, mint a kórházban. Mibe jött vissza? Ahhoz nem volt ereje, hogy kimenjen a gyárba. Úgy sem várják. Majd reggel. Szobát bérel a szállóban és kialussza magát. Reggelre lehiggad. Reggel talán kisüt a nap, kisüt a remény, megváltozik a világ. Ez a vigasztalan szürkeség ráfekszik az ember lelkére, csak az ágyba lehet menekülni előle. Leerszteni a függönyt, becsukni még az ablaktáblát is, hogy az eső kopogásának a lármája is halkuljon. Lámpást gyújtani, elnyujtózni, cigarettára gyújtani. Aztán aludni. Három szállóba is benézett, mig végre a negyedikben szobát kapott. Aféle garni volt, gyanús és ijedt emberek búvóhelye, negyedórás találkozások mentsvára. Amikor szobát kért, a hatalmas, erős portás rémülten nézett rá. Karmel nyomban eltalálta, mitől fél a rosszképü, sunyi ember. — Szökött katona! A szoba rideg és kietlen volt. A szállóval szemben üres telek feketéllett, ezen a réven a szálló megtakarította az ablakfüggönyöket. A szoba mennyezetéről zsinóron egyetlen villamoskörte lógott le, az világított betegen, bizonytalanul. Az ágynemű szürke volt a sűrű mosástól és nedves, mint Dante poklának azok az elkárhozott lelkei, akiket örökké mosnak és akik sohasem tudnak tökéletesen megszáradni. Karmel nyomban megbánta, hogy fölvitette a holmiját. De amikor lenézett a fekete uccára, a zuhogó esőbe, elcsüggedt: — Reggelig ez is jó lesz! Leült egy rozoga karosszékbe, amelynek viharvert öléből kacéran kandikált ki egy kiváncsi rugó. Egy pilla
