Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-26 / 21. szám - Könyvespolc - Társaság, divat • Bibesco kercegnő: Odette, avagy ne kivánd meg a más ruháját
Könyvespolc I. K a z i n c z y-É v k ö n y v Szerkesztette: Sziklay Ferenc. Kassa, 1929 A kassai Kazinczy Társaság a szlovenszkói magyar irodalom reprezentatív felvonultatásával ünnepelte meg fennállásának harmincesztendös jubileumát. Meglepő az a friss lendület, amellyel a könyvet összeállították, bár nem egy név hiányzik az almanach lapjairól, melyeket szívesen láttunk volna ott s melyek a szlovenszkói magyar irodalomban nem hagyhatók figyelmen kívül. De még igy is megállapítható, hogy az Évkönyv szerkesztője érdemes munkát végzett s tisztán literáris szempontok vezérelték az irók és müveik összeválogatásánál. Sziklay Ferenc bevezető tanulmányában részletesen adja meg a Társaság működésének irányvonalait. Blanár Béla írása a szegényes Rákóczi-irodalmat gazdagítja pompás visszaemlékezésével. Az elméleti közlemények közül különösen Darvas János szellemes etimológiai írása nyerte meg tetszésünket. Alapy Gyula hézagpótló munkát nyújt a szlovenszkói magyar irodalom bibliográfiá-A novellák közül Sándor Imre, Darkó István, Egri Viktor, Sebesi Ernő és Rácz Pál írásai emelkednek ki a helyi irodalmak átlagos nívójából. Mécs László, Győry Dezső, Vozári Dezső versei jelentenek pluszt a kisebbségi magyar líra számára. Ámde az Évkönyv többi szerzője is képessége legjavát hozta el a Kazinczy Társaság jubiláns ünnepségére. Kétségtelen, hogy a Kazinczy Társaság a leghaladóbb szellemű irodalmi terület Szlovenszkón s legjobb utón van, hogy az itteni magyar irodalom megértő és elfogulatlan istápolójává legyen. II. Máglyák Kossányi József versei. Komárom, 1929 Egy eddig ismeretlen nevű költő kopogtat a szlovenszkói magyar líra ajtaján: Kossányi József, akinek e hetekben jelent meg első verseskönyve. A „Máglyák“ tipikusan magán viseli a kezdés határozatlanságát és tétova célkeresését. A fiatal költő, aki szembenáll egy siralmasra determinált sorssal s akit a magyarság mostoha helyzete ihletett meg, úgy áll szemközt a költés nagy misztériumával, akár a könnyű paripán futó lovas a bevehetetlen erődítmény előtt. De Kossányiban nagy energiák szunnyadnak. Egy napon talán bevonul a magyar irodalom fellegvárába. Kossányi fogyatékosságainak, bűneinek oka nem benne, de mestereiben keresendő. Túlságosan kevés kritikával csatlakozik le egy lírikus irányzathoz, mely ma túl van életén és halálán is s csak valami posthumus vitalitással tartja magát kisebb folyóiratokban és könyvekben. Minden fiatal költő szimpatikus, mert ígéretet hoz. De aki ma indul, annak nem szabad ilyen áldinamikus sorokat leírni, mint: „Tulipános mezőket akarok! sok rózsát, szegfűt, ibolyát, lepkét! Hajnali mezőket akarok! dallal, fénnyel, hittel, erővel, — Élettel!“ A szép szavak költészetének korszaka lejárt. Az uj költő szemérmesen kikerüli a „poétikus-frazeológia“ önként kínálkozó ornamenseit, mert lelkében a valóság mély nyomai élnek s költészete nem lehet más, mint ennek a valóságnak esztétikus sűrítése. Kossányi József ezzel a könyvével azt bizonyítja csupán, hogy Ígérete a magyar lírának. Rajta áll, hogy ezt az Ígéretet valóra is váltsa. TÁRSASÁG, DIVAT Odette, aoagy ne kioánd meg a más ruháját Ki ne ismerne legalább egyet azok közül a furcsa asszonyok közül, akik mindenáron meg akarják szerezni azt az egyetlen ruhát, amely még nincs meg nekik: a máson látott ruhát? Odette szekrénye tömve, fogasai egyre szaporodnak; szobaleánya minden csomagoláskor megoldhatatlan probléma előtt áll: a tartalom nagyobb a befogadóképességnél és rohan a boltba, ahol tultömhető bőröndöt szeretne venni. És mégis, csak tegnap is, amikor diner-re mentem hozzá, fekete, minden eredetiség nélkül való muszlinruhámban, Odette úgy bánt velem, mintha a legcsodálatosabb „divatkreáció“ tündökölt volna rajtam. Mert már ismerem hibáját, igyekeztem kiábrándítani: — Ez a legolcsóbb ruhám. Tavalyi. Húszszor is viseltem. Biztosan neked is megvolt... Hiába! Odette útra készült éppen s minden alkalomra illő ruhát csináltatott már, csak erre nem gondolt: „erre az intim vacsoraruhára!“ S a mondat, amit minden igyekezetemmel hiába akartam beléje fojtani, már föltartóztathatatlanul kiröppent: — Neked, ugy-e, mindegy, ha lemásolom a ruhádat? Tapasztalatból tudja már, hogy nekem igenis, nem mindegy. A tekintetemből látja, orrcimpáim alig észrevehető mozdulásából, amely mind tiltakozik ez ellen az ízléstelenség ellen. De ellenkezésemet nem veszi tekintetbe: tovább ragaszkodik kéréséhez; sürget, könyörög. Megint egyszer gyönge leszek s engedek. Hogyan is értethetném meg vele visszautasításom okait, még ha sarkamra állnék is és megtagadnám, amit mindanynyian annyiszor engedtünk már meg neki! S igy holnap szépen becsomagolom és elküldöm hozzá a ruhámat, ha előre tudom is az eredményt, az elkerülhetetlen csalódást. Mert Odette, anélkül, hogy tudna róla, más akar lenni, mint aki: ma: én, tegnap: Anna; Antoinette, vagy Mária holnap. Azt hiszi, ha ruháink formáját elcseni tőlünk, azzal már megjelenésünket, lényünket is megszerzi. Mondja is mindig: — Ugy-e, téged nem bánt, hisz úgy sem leszünk együtt, másutt töltjük a telet az idén... Tehát Odette az én hasonmásomnak képzeli magát. S amitől a maga nevében nem fél, azon aggódik, hogy én, akit utánoz, érezni fogom, milyen leverő az: másodpéldánynak lenni. Mit érez tulajdonképpen? Bizonyos felőle, hogy ha összetalálkoznánk, én sápadnék el, vagy szégyelné az eredetit és a másolatot egy és ugyanazon a helyen bemutatni? Odette férje ura, aki ismeri ezt a hibáját s menteni igyekszik előttem, ahelyett, hogy gyógyítaná, azt mondja nekem nagy bizalmasan: — Végre is X szabónál ő is kiválaszthatta volna éppen ezt a ruhát és meg is rendelhette volna. És ez igaz is. De éppen ez az, amire Odette képtelen: a szabónőnél ugyanezt a ruhát felfedezni. Mindig olyat rendel, ami később nem tetszik neki s a kedvére való ruhákat csak rajtunk látja meg. Mert nem gyakorolja az Ízlését, már nincs is ízlése. Nem hiszem, hogy ez a rögeszméje jóindulatú. Először is, már azt kívánja: bár ne találkoznék többé éppen a legjobb barátnőivel, azokkal, akiknek mindig megmondhatja: „Ugy-e, kérlek, téged nem bánt, ha kölcsönkérem a ruhádat?“ Pedig a másolat mindig rossz, már csak azért is, mert másolat. Ezért unja meg hamar ezeket a ruhákat és ezért van neki olyan tömege belőlük. Amit igy mindegyikünktől összeszed, az hamis vi-
