Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-05-26 / 21. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

Az olasz fasiszta ifjak week-endje. Hat-hétezer fasiszta diák szombatonkint fölkerekedik és az Appeninek alján sátortáborokban tölti el a vasárnapot.

rámutatott az öblös karoisiszékre, amely valamikor Iczky grófné kandallója előtt állt. Úgy ültem bele, mintha a kövér gróf még mindig benne üllne és az ölébe kellene ülnöm. Szórakozottan simogattam a karfa foszladozó selymét: itt ült Iczky grófné, fekete pongyolában, amelyre ezüstibiszek voltak hímezve. Egyik lábáról leesett a piros papucs. Teáskannával kezében Irén úgy állt előttem, ahogy ő Tarján gróf előtt. Szeme ragyogott, mosolyogva öntötte a teát a finom kínai csészébe. Talán ugyanabba, amelyből valamikor a gróf ivott.

Egy kicsit vontatottan indult a beszélgetés. Háború. Gazdasági helyzet. Az ügyvéd pesszimista volt, én pedig fölöslegesnek láttam azt, hogy megnyugtassam. Irén cigarettát hozott.

— Valódi egyiptomi! — mondta büszkén.

Az ügyvéd nevetett. Fejét rázta:

— Nem tudom hol szerzi. De van mindene, ami másnak nincs ... Francia konyakja, francia parfümje ... Isten tudja honnan!

Én megmondhattam volna neki.

Irén mosolygott. Azt mondta:

— Sötét titok!

Ezzel megkezdődött az a kedves, izgalmas játék, amelyben két ember között külön értelme és jelentősége van a legszürkébb szónak is, míg a harmadik tudatlanul és siketen kapaszkodik bele abba, amit hall. Nem sokáig tartott.

Dr. Winter Aladár bocsánatot kért, hogy egy pár percnyi dolga van még az irodában ... a munka minden előtt! Még az ajtóban állt, amikor Irén hozzámfordult és boldog büszkeséggel mondta:

— Addig megmutatom magának a gyerekünket.

Dr. Winter Aladár mosolyogva bólintott. Én is mosolyogtam. Ebben a pillanatban szerettem Irént nyugodt vakmerősége miatt, amellyel az urának a jelenlétében gyerekünkről beszélt. Örültem ennek az ingerkedő, izgalmas játéknak, a veszedelemmel való szemtelen padkázásnak, kettőnk titkának, bűnünknek és gonoszságunknak, dr. Winter Aladár megaláztatásának, annak, hogy Irén hozzámtartozónak vallja magát itt is. Abban a pillanatban, amikor az ura kiment, lelkendező izgatottsággal szájamra tapasztotta forró száját. Mindkettőnknek kellett ez a csók, kegyetlen örömünk izzó koronáját ünnepelte benne.

De Irén már csöngetett is és a nurse behozta a gyereket. A fiamat, ifjabb Winter Aladárt, egy komoly és előkelő kis embert, akiben megrendülve ismertem magamra. Ezzel a gyerekszemmel bámultam valamikor álmokházára, ezzel kerestem az ismeretlen várost a nyugati pályaudvar felhői fölött. Irénre néztem. Komoly volt, egy kis elkeseredés, egy kis dac villogott a szemében, a szája is reszketett. Tudtam, hogy azt akarja mondani:

— Ugy-e megmondtam? Kértem, hogy ne jöjjön ide. Maga akarta!