Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-19 / 20. szám - Krónika • Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Márai Sándor: Az utolsó balek
Hölgyeim és uraim, a Szabolcska Mihály híres verse mereng föl bennem az alábbi kis történet hallatára, a vers a párisi magyarokról, a Caféban, akik sírva fakadnak, mikor a honi cigány rázendít a „kondorosi csárdára“ — s a jámbor párisiak lefordittatván maguknak a vers szövegét, nem győztek csodálkozni rajta, hogy „ mi van azon sirnivaló, hogy a ménes ott delelget, valahol a csárda mellett, csárda mellett.“ Egy hölgyismerősünk beszéli. Nagy déli utunkon Gibraltár mellett szálltunk hajóra — néhány óra múlva eltűnt a part s kitárult, végtelenül, az Atlanti Óceán. Estefelé volt, a fedélzet végében ültem s valami otthontalan szorongás fogott el — ekkora térről lévén szó, talán nem számit betegségnek, ha tériszonynak nevezem. Néhány angol, francia, brazíliai spanyol, a hevenyészett társaság, akikkel megismerkedtünk, nem nagyon tudta pótolni azt a hiányérzést, aminek igazi nevére pár perc múlva eszméltem rá. Mintha lidércnyomásos álom kábulatában biztató, nevető, ismerős hang szalmaszála bukna elém, hogy kapaszkodjam meg benne. A fedélzet orrából a homályon át, telt, kellemes férfihang. Valamit dudorász, eleinte csak lallázva, aztán szöveggel. Ejnye csak ... ,,A fonóban szól a nóta Én istenein, de mióta hallgatom ...“ Honfitárs! Már ott is vagyok — hát egy egyszerű matróz. — Hogy hívják? Értetlenül néz rám, fejét csóválja. Csalódottan, angolul kérdem meg, hogy hát nem magyar ember? Dehogy. Sose volt. Honnan gondolom? És izé ... különben ... mi az, hogy magyar? Most aztán én meresztem a szemem. Hát nem tudja, mit énekel? Dehogy nem. Egy kedves dalt. Jó füle van, megtanulta. Azt se tudja, hogy magyarul van a szöveg? Azt se tudja, hogy magyar ember volt, akitől tanulta? Nem embertől tanulta. Hát kitől? A rádiótól. Kétszer ismételte el az ismeretlen énekes, tegnap, a fedélközben. Hát csak azt izenem, nagy elismeréssel és büszkeséggel, a magyar Stúdiónak — a gulya és a ménes idestova csakugyan ott deleget immár a párisi kávéház és az oceánjáró fedélzete mellett. Karinthy Frigyes. AZ UTOLSÓ BALEK A szobaleány jelenti, hogy egy ur keres, a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából. Rosszat sejtek, de kéretem az urat, ho^' fáradjon be. Az ur befárad: sovány ember, rögtön látni, hogy tudós, megjelenésében van valami magafeledkezett Bemutatkozik s összefüggő mondatokban adja tudtomra, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának vannak alosztályai, mint ezt bizonyára jól tudom, s az egyik ilyen alosztályban, az újpesti Lövészegyletben, ő, aki polyhistor , jövő héten előadást fog tartani egy meglehetősen elhanyagolt problémáról, a magyarok bejöveteléről. A belépés ingyenes, sajnos, ma még nem evett. Különböző zsebeimben két pengő nyolcvan fillért találok, amit tudósok között kötelező szolidaritással felajánlok neki, s ö megelégedetten elfogadja. Most akar még valamint mondani a magyarok eredetéről, de már tessékelem kifelé. Az ajtóban még megkérdem tőle, hogy minden lakásba becsön get-e, vagy csak bizonyos elmekre mega? — Csak Írókhoz, — mondja őszintén és együgyüen. Megkérdem, hogv kartársi alapon részesiti-e előnyben az írókat, — bennük bizik leginkább, hozzájuk húz, ugye? — Nem, kérem, — mondja őszintén és együgyüen. — azért megyek az írókhoz, mert már csak azok adnak. Tessék elhinni, ebben a városban nem ad már senki, csak az írók. Azok mind adnak. A címtárból meg a telefonkönyvből kiírtam az irók címeit, ezeket járom le, nyomorgok kérem. Csak az irók adnak még. Mikor a polyhistor elment s azt a kis undort kiszellőztem magamból, amit az ilyen látogatás múlhatatlanul felidéz eltűnődöm azon, milyen igaz az, amit ez a jámbor lélek mondott. Elmerengek rajta, hogy ez a jámbor lélek az együgyüek ösztönével megtalálta a legbiztosabb segélyező forrást, ami nem apadhat ki, az egyetlen emberfajtát, aki mindenre jó, mindenre kapható, akit .nyúzni, pumpolni, fejni és zsarolni lehet még ebben a világban: az irót. Ha ez az ember elmegy a legnagyobb magyar bank vezérigazgatójához most délután s zavarja a vezérigazgató sziesztáját, ahogy zavarta az enyémet, nemcsak, hogy nem kap semmit, hanem úgy rúgják ki, hogy gyomorvérzést kap. Ha ez az ember elmegy bármelyik hitközséghez azzal, hogy előadást akar tartani a magyarok bejöveteléről, de ma nem evett még, kap egy darab kenyeret, s kimondják rá a kisebb egyházi átkot. Ha ez az ember elmegy a fővároshoz, vagy az államhoz, akkor kiutalják a népszállóba, vagy kitoloncolják közveszélyes munkakerülés címén. Ha ez az ember becsönget egy orvoshoz, az orvos ottartja, megvizsgálja és^féiszámit neki nyolc pengőt. Az iróhoZ azonban, ebben neki van igaza, nyugodtan és bizalommal mehet el, az iró nem fogja kidobni, az iró juttat neki néhány morzsát gazdagon terített asztaláról. Nem azért, mintha az iró jó ember lenne. Nem, mintha az Írónak több pénze lenne, mint a vezér-. igazgatónak vagy az egyházközségnek. Nem, mintha ember.fölöttien nemes és jószivü és emelkedett lény lenne, aki nem bír lenyelni ...egy falatot addig, amíg tudja, hogy embertársai, éheznek. De mégis az Íróhoz megy, abból az egyszerű okból, mert az iró még az utolsó balek ezen a kitanult világon. Az iró ingyen olvas fel jótékony célra ott, ahol a ruhatárosné, a .teremtulajdonos, a buffetbérlő, a programárus százakat keresnek, ez csak természetes, azért iró. Az írótól szemrebbenés nélkül kér ingyen, kéziratot az induló hetilap szerkesztője, abból a cél- _ ból, hogy fiatal vállalkozása nívóját emelje az iró nevével, — az csak természetes, hogy mikor a. fiatal vállalkozás körül, mindet meg kell fizetni, a szedést, a papirt, a hajtogatást, a a fűzést, a kihordást és percentet kell adni a rikkancsnak is, akkor valahol be kell hozni a vállalkozás költségeit, s ez a ,.valahol“ mindig, az pró, akitől ingyen kérnek munkát, időt, s emu élet minden akaraterejével megcsinált irói név presztízsét. Az iró az. aki öt pengő kölcsönre minden álhirlapirónak még mindig jó akkor, mikor már az összes hitelszövetkezetek nem adnak. Az. iró az, aki felolvas és gyűjt az elhunyt író Özvegye és árvái részére, akkor is, ha az elhunyt iró soha.. nem. irt, egyebet, mint púm póló leveleket az írókhoz. Az iró a biztos, az egyetlen, az utolsó balek ebben a világban,, ahol már senki, nem ad, mert mindenki belefáradt az adásba, kitanulták egymást az emberek, rájöttek. Csak az író nem jött még rá.. Mert ő a balek. Tovább megyek: az író) az ..egyetlen lény még a civilizált emberek társadalmában, akitől elszánt nők még pénzt tudnak kapni, A bankár már régen nem ad. A textiles lehetőleg kér. De az iró még ad, s ha a, föld alól, s ha, az utolsó gondolatszilánkja árán, de az író még ad; pénzt, még fizeti a varpónőszámjáC még térit és honorál. ŕ Az iró nemcsak az utolsó balek eb-, ben a társadalomban, hanem* a, legkényelmesebb balek a pumpolók szempontjából: nem föltétlenül szükséges személyesen pumpolni, lehet telefon, sőt. levél utján is. Szép Ernő beszélte, nekem, hogy egy polyhistor Vácról levélben nyúzta hosszabb időn keresztül. Ha a levél jó, a levélíró számolhat azzal, hogy az iró. elmegy a postára és elküldi neki a kért összegnek legalább egyhányadát. Más lapra tartozik, hogy akik az Írótól pénzt kérnek, azokak a pénz nem k R OVI KA
