Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-05 / 18. szám - Vozári Dezső: Az iró nyelve - Neubauer Pál: Az átorientálódott modern festészetről
AZ ÍRÓ NYELVE A képzőművész és a zenész közlési formája intemacionális. Egyként hozzáférhető angol lordok és kínai kulik számára. Ám az iró, akit kifejezésmódja egyetlen nemzet vagy nyelvközösség szolgájává tesz, csak fordításokon keresztül juthat el a világba s ezek a fordítások gyakran igen megtépázzák azokat az árnyalati szépségeket, melyeket a romancier vagy a lírikus elért írásaiban. Természetes, hogy egy a müvei lelki rokonságot alig tartó intellektus szűrőjén átnyomkodva sokat vészit az irodalom abból a friss közvetlenségből és egyéni Ízből, amit éppen iró és olvasó közvetítés nélküli kontaktusa teremt meg. Mit lehet tenni? Ez a fogyatékosság főleg a kis nemzetek íróit köti gúzsba. Az angol költő elvégre mégis négyszázmillió ember nyelvén zengedez s a német és francia nyelvet is közel száz-százmillió férfi és nő érti a földön. Mennyivel szomorúbb és vigasztalanabb ennél példának okáért a magyar iró helyzete, aki egy tízmilliós nép szavait variálja és permutálja. A könyvkiadás statisztikája legékesebben beszél a kis nemzetek literaturájának erről a handicapjéről. Mert míg az angol, francia és német könyvpiacokon állandóan napirenden vannak a százezres, sőt több százezres példány számok, addig alig akad magyar könyv, mely ötezernél több példányban kelt volna el. Szomorú adatok ezek s arról tanúskodnak, a sors, a véletlen, milyen nagy előnyöket és milyen óriási hátrányokat osztott ki az irók között. S ha specifikusan a magyar irodalmat tartjuk szem előtt, megállapíthatjuk, hogy az — bár a nagy irodalmak kvalitásait ritkán éri el — átlagtermése mégis jobb, irodalmibb, emberibb és tisztességesebb, mint akár az angol, francia vagy német literatura átlaga. Hogy ez így van, nem is csodálatos. A csupán korlátozott lehetőségekkel rendelkező magyar könyvkiadás gondosabb válogatásnak vetheti alá a kiadandó müvek kéziratait; a közönségsiker nem olyan borzasztóan csábitó ott, mint nyugaton, mert a közönségsiker magyar nyelvterületeken csak pár száz példánnyal jelent többet, mint amennyi valamely könyvből „irodalmi siker“ esetén el szokott fogyni. Ilyen körülmények között alig lehet rajta csodálkozni, hogy számtalan magyar iró próbálkozott meg az átnyergeléssel idegen nyelvekre, főleg a hozzánk legközelebb eső német irodalomban igyekeztek helyet találni maguknak. Az utóbbi időben csak egy magyar akadt, aki egy latin nép nyelvén döngette a siker kapuit: Orbók koránét; Orlando de Azertis (menyi dac van ebben az álnévben!) spanyol nyelven irt drámákat, ünnepelt szerzője volt a spanyol színházaknak s ha a halál fiatalon el nem ragadja, bizonyára nem sokáig kellett volna várnia már a világsikerre. Annál több volt az experimentum a német irodalomban magyar részről. A legtöbben persze keserves csalódásokkal eltelve tértek vissza anyanyelvükhöz s inkább kevesebb oolvasónak, de magyarul írnak. Néhány magyar iró neve mégis ottmaradt a német literatura standardlistájában: a miskolci Artur Holit scher, a, vágujhelyi Paul, Neubauer, a budapesti Alfréd Polgár és Ödön Horváth nevei az uj német irásmüvészet legoriginálisabb és legbecsülétebb alakjait jelölik meg. Mindezek azonban azt is bizonyítják, hogy az irodalmak idegen részről csak abszolút kvalitást, „Spitzenleistung“-ot hajlandók saját képükre asszimilálni, az átlagirót még akkor sem fogadják be, ha az történetesen jobb saját átlagíróiknál. A felhozott névsorból bennünket, szlovenszkóiakat főleg Paul Neubauer, a vágujhelyi származású Neubauer Pál érdekel, aki a mi kicsinues viszonyaink között vette irodalmi startját s ma már bármely német könyvkiadó vagyonokat invesztál egy-egy regényének kiadásába; ami érthető is a „Maria“ egészen átütő irodalmi és könyvpiaci sikere után. Vozári Dezső. Rz átorientálódott modern festészetről Például: a hatalmas vászon előterében négy alak: jobboldalt öreg és fiatal nő, baloldalt egy gyermekleány és kintornás férfi. Szin egy perifériás ház udvara vasárnap délután. Baloldalt még egy komor liliom. Tüdővész minden Én minden atomjában. Emberi roncsok, kiégett életek. Kiégtek, mielőtt éltek. Éhség, tüdővész, elbirhatatlan és mégis elbirt nyomor — mert élni kell, ott a kintorna, ott az állati ravaszság az aggnő szemében, ott a mégis-nőiesség a fiatal asszony madonnaarcában. Mindnyájuk felett az élnimuszájság átka, a meghalni-nemtudás tragédiája, a meghalni-nemakarás komédiája, szatírája, groteszkje. Kommunizmus? Százszor nem! Élet, ahogy a perifériás vasárnapdélutáni udvar belehajitotta a festő retinájába. Kompozíció? Nem, mert abszolút primér élmény. Naturalizmus? Nem, mert a nyomorkép valósága érzést produkált, az érzés festményt. Az élmény intenzitása — a festmény világosan mutatja — megteremtette a művészi tett átfogó intenzitását. Basilides Barna modern festménye ez: minden ut ez az egyetlen ut: mást nem ismer. Az uj alkotó makacsságával ismétli önmagát, anélkül, hogy kétszer festené az egyet és önmagát kopirozná, Ismétli önmagát, mert tudja, hogy elhivatott. Tudja, hogy „az embereknek van fülük, de süketek és van szemük, de vakok.“ Ezért nem tud betelni a prédikációs jajkiáltással és százszor, ezerszer megismétli. A jaj száz- és ezerféleképpen csendül a világban: ezer kompozíció és ezer színárnyalat nem elég a variációk kifejezésére. Szemébe tóduló életvariációk lélekzetelakadásos festészete ez: lelki impresszionizmus. A francia impresszionizmus helyett expresszionizmuson, kubizmuson, szürrealizmuson keresztülgázol, vehemenciás lelki impresszionizmus, átorientálódott modern festészet, amely oda konkludált, ahonnan kiindult. Lessing újra megírhatja „Laokoon“-tanulmányát modernebb köntösben: Basilides Barna képei jelzik a festészet és a szobrászat határait, mert ime a „modern“ fiatal festő ecsetje visszaugrott onnan, ahol formaiságon kívül már nem volt semmi, onnan, ahol ür volt csak és az ür visszhangzott az alakiság problémáinak vitáitól. Fogta az ecsetet és dárdaként beledöfte az anyagiság szivébe. A szívből csurgóit a vér, a piros élet piros drága vére. Evvel a piros vérrel festette meg Basilides Barna a maga vásznait. Megittasodott attól a legnagyobb élménytől, hogy él és dobog az élet szive és amióta erre rájött, nem tud betelni vele, festi az újonnan felfedezett örök életet. Hogy ez a legnagyobb átorientálódás — milyen nevetséges! Annyira primitiv, hogy nevetséges. Mégis a legnagyobb transzformáció, ami a „modern“ festészet fiatal mesterével megtörténhetett. Megtermékenyült akkor, amikor a formalitásos problémák siketnémaságából visszaugrott az életbe. Az ihletett ember természetes (vagy természetfölötti) erejével stílust alkotott magának: vonalritmusa, színkeverése, térfelosztása saját megtermékenyült Énjének adekvát kifejezése. (Zárójelben: a budapesti Képzőművészeti Főiskolát Rudnay íalatt végezte, Olaszországot járta, Szinnyeiéknél állított ki, majd Ernstnél a Téli tárlaton; az Ernst-Muzeum vásárol tőle és egy-két nagy vászna a magyar reprezentatív kiállításokkal megjárta Stockholmot, Nürnberget, Malmot. A „Kéve“ tagjául választotta. Nincs még harmincéves.) Nagy ígérete a magyar festészetnek Basilides Barna. Ecsettel a kezében nem ismer akadályt: a kiváltságos művész egyetlen csalhatatlan ismérve. De nem is ez a fontos. A Basilides-Barna-eset a legértékesebb fordulatok egyike: a maga módján elemi erővel döntötte el az alakitartalmi harcot azzal, hogy szintézisében megteremtődött a régi tartalomhoz szükséges és évtizedeken át hiába kutatott és hajszolt uj forma. Mikor nem volt jajjos-véres az Élet? Mindig az volt, mégis amily ritkán festették meg annak. Ott volt a tengerikigyós Laokoon: memento! Elfelejtették és larpurároztak vígan, gondtalanul. Csak az igazi nagyok tették meg minduntalan a legprimitívebb felfedezést: Felfedezték Laokoont az Életben. Formateremtés kellett hozzá. Innen a formaküzdelem. Ez a küzdelem őrölte fel a művészi erőket, tette őket terméketlenné. Izmuscsaták után végre nyugvópont, látható eredmény, pozitív művészi tett. A fiatal Basilides Barna az egészségesek egyike. Az elsősorban küzd a magyar arénában az átorientálódásért, azért, hogy a komponensek eredőbe szökkenjenek. Hivatalos fórumok megállapították róla, hogy e nehéz feladat számára jól felkészült és a természetadta nagy koncepciót megszerzett tudásával egészítette ki. A magyar festészet nagyvilági relációban is első helyen áll és Basilides Barna a fiatal magyar festők egyik legjobbja. Festészetében a fájdalom tulharsogja az életszimfónia többi hangszerét. Pillanatnyilag. Mennyi minden nagyszerű, örömteli vár még reá és az ő révén reánk! Neubauer Pál.
