Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-06 / 1. szám - Kárpáti Aurél: A császár
Stresemann és Briand luganói konferenciája után készült felvétel. Balról jobbra: Stresemann, Briand és Scialöja. A fölkelőkkel küzdő Amanullah király feleségével Afganisztán függetlenségének ünnepén. A munkácsi iparoskor műkedvelő-gárdája egymagám, a teremtésit! Mert a többi mind elnyargalt császárt nézni. Az ördög jobban tudja, hogy1 lesz ebből máma trónszék... A császárt hirtelen furcsa, bizsergő melegség csiklandozta végig. Szinte elmosolyodott. Csendesen, vontatottan kérdezte: — Én .. . nem segíthetnék? Az olasz felrántotta szemöldökét, hogy minden ránc összeszaladt a homlokán. Csak úgy félvállról, a szeme sarkából lesett a császárra. Majd fontoskodva törülte kétfelé a bajuszát, míg megszólalt: — Érteni is kell ám ahhoz! A császár most már megnyomta a szót: — Én értek. — A trónkészitéshez? — Ahoz. ■— Osztán csináltál már? — Egyet-kettőt. — Egymagad? —- Egymagám. — Kinek? — Hát... a svéd királynak, a holland királynak, a nápolyi királynak .. . meg egy császári trónt is ... — De iszen akkor téged a Madonna küldött ide, pajtás, — ujjongott az olasz. — Kapd csak szaporán azt az aranypapirost, kezdd el beragasztani vele a trón támláját, meg hátul ott azt a csupasz deszkát. No siess, szaporán, mert ha elkésünk, nyakunk közé csördit a podeszta. Én addig a brokátot szegezem fel... IV. A császár munkához látott. Keverte az enyvet, ragasztotta a csillogó aranypapirost. Kicsit félszegen, de nem egészen ügyelenül. Valami kesernyés és mégis nevető érzés szorongatta a torkát. Élvezte a helyzet komikumát, hanem azért a szive lassan-lassan csak elnehezedett. Alig felelt a kárpitos szapora kérdéseire. Brumaire 18-tól milyen magasra is szökött, milyen mélyre is hullott — idáig... A kárpitos buzgón kalapált. Aztán felrakta a nehéz bársonydrapériát, rátüzte az aranyos N betűt, végül leteritette a festetten dobogót egy kopott, vörös szőnyeggel. Már ép a seprőt akarta markába kapni, mikor az uccáról egyre erősödő zaj hallatszott be.-— Hallod-e itt vannak, — mondta ijedten, — adsza a kezed, hadd szorítom meg. Holnap majd máskép is meghálálom. A császár oda se hallgatott. A trónt nézte csak, a sebtében összekapott, aranyos biboralkotmányt. Szeme mintha olfátyolósodott volna. Vagy a gyér világítás tette, hogy összemosódtak előtte csillogó körvonalai, akárha álomképet látna?!... Az uccán most zene harsant. A császár hirtelen feliépet a vörösszőnyeges emelvényre s leült a trónszékre, az aranyrojtos drapériák alá.-— Megpróbálom, fiam, — mondta elkomolyodva, — milyen ülés esik itt. Elvégre a trónt úgyse az teszi: miből készítették, hanem hogy ki az, aki benne ül... A kárpitos kimeredt szemmel bámult rá. A dobok, kürtök már az oszlopcsarnokban zengtek. Egyszerre kitárult az ajtó mindkét szárnya, s katonák, polgárok tódultak be, élükön a feldúlt arcú podásztával és Rathéryvel, a mosolygó titkárral. A terem kivilágosodott a'magasra tartott fáklyák fényében. A császár pedig szétvetette köpenye szárnyát, amely alól kivillant a becsületrend skarlátvörös szalagon függő, fehérzománcos, ötágú csillaga. Ezt Talrna se csinálhatta volna szebben.
