Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-05-05 / 18. szám - Fröschel, Georg: A hatalom kulcsa

Parasztarcképek. Baloldalt: öreg szlovák paraszt a Tátra vidékéről. — Jobboldalt: Alföldi magyar csikós.

fölfedni. Nem faggatom, doktor ur. Bizonyára oka van rá, hogy hallgasson. De személyes élményeit Párisról és Monte-Carlóról csak elmondhatja?

Willovsky föllélegzett. Beszélni kezdett. Most ismét a kitűnő társalgó volt már, a kiváló magántanár.

Jadwiga némán ült. Szép kezeit ölében tartotta, szemei a sevresi óra mutatóit követték. Semmi sem árulta el, hogy türelmetlen. Egy félóra múlva megérkezett Trenzin. Éppen akkor érkezett, midőn Willovsky a tengermenti naplementét vázolta. Azaz, hogy előbb a szolga jött be és jelentette:

— Adalbert Trenzin ur!

Jadwiga ekkor hirtelen fölállt. A festő elébe sietett:

— Milyen kedves, hogy gondol rám, Trenzin ur!

— Mi már másodszor találkozunk ma, mester, — mondta Willovsky a festőnek.

— Igen, egy véletlen folytán, — válaszolt Trenzin és összemosolygott Jadwigával.

A festő azután hanyagul egy vékonyláb székre ült és teli, biztos hangjával beszélni kezdett a lányhoz, aki érdeklődve hallgatta. De a szemei most már nem ügyeltek az óra mutatóira, hanem Trenzin szemeibe mélyedtek. A kéksége sem volt most már oly halavány ezeknek a szemeknek, mint ahogy a tenger kékebb lesz, ha a nap belebukik a hullámok közé.

Amit a festő elbeszélt, igazán nem volt általános érdekű dolog. Legalább is ez volt Willovsky véleménye. Trenzin festményekről beszélt, melyeken jelenleg dolgozik igen terjedelmesen. Szenvedélyesen hajszolta a szavakat és egyre erősebb és erősebb indokokat hozott fel állításai alátámasztására. Majd a miniatűr-festészetre tért át. Ekkor Jadwiga félbeszakította s megkérdezte a festőtől, vájjon megmutatta-e már neki azokat a szép miniatűröket, melyek nagyszüleit ábrázolták. Trenzin még nem látta ezeket. A lány a bronzveretü Íróasztalhoz lépett s keresgélni kezdett az egyik fiókban. A miniatűröket nem találta mindjárt, de egész sereg más tárgy került elő.

Volt köztük egy kis ezüst tintatartó, egy legyező, néhány kék bőrbe kötött könyv, levelek, képeslapok, fényképek, néhány ékszertok, két ébenfakazetta s egy géppel teleirt füzet.

Midőn Jadwiga kezébe vette ezt a füzetet, elmerengett s miközben a kis asztalra helyezte ezt, igy szólt:

— Látja, Trenzin ur, ez a füzet fiatalságom egyik őrültségét tartalmazza.

— Csak nem irt költeményeket? — kérdezte a festő nevetve.

— Nem, azt nem, — felelte a leány — de néhány év előtt bebeszéltem magamnak, hogy színésznői tehetségem van. Ez az első szerepem.

— És fel is lépett talán?

— Oh nem, — nevetett Jadwiga — ez a füzet nem is tartalmaz egy egész darabot, hanem csak egy jelenetet, melyet kívülről megtanultam és érzéssel elszavaltam, mikor fölülvizsgáltattam tehetségemet.

— És hogy sikerült a vizsga?

— Gondolhatja. Még mindig nem vagyok híres színésznő. Nem volt elegendő, — mondta sóhajtva — megmaradtam az első szerepnél.

Közben a többi fiókot is átkutatta a leány, mig a mi-