Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-05-05 / 18. szám - Kelembéri Sándor: Hiába nem akarod

kéz resaketeg gyöngédséggel reáhelyezett egy kártyát valamelyik kártyaosztagra a zöld asztalon. Szavaztak.

Némán odaültem Távirati mellé. (Köszönni fölösleges a kártyások közé, nem köszönnek vissza.)

Megvártam annak a játszmának a végét. Akkor megszólítottam Táviratit. (Az öregnek mámorvörös volt a képe, a kártyától.)

—- Kérlek, öreg Távirati, nem volnál hajlandó nekem angol leckét adni?

Rám kancsialitott kedvesen:

— Sőt. Legnagyobb körömmel. (Értsd: örömmel.) Parancsolod itt, azonnal?

— Ráérünk öregem holnap reggel kezdeni.

— Reggel?

— Már mint délelőtt. Mikor kelsz?

— Soha. Hány órakor legyek nálad?

— Tizenegykor, jó?

— Rossz. Ott leszek.

— All right! — evvel köszöntem el Táviratitól. Angol hangulatom volt.

Másnap bekopogtat az öreg, pontosan féltizenkettőkor.

Üde szivvel üdvözöltem őt:

— Gfood morning, sir! •

— Szervusz. ----------Igen bágyadtan adta a kezét. Nem is mosolygott. Pedig az a rengeteg ránc a képin arra szolgált, hogy az öreg Távirati csupa mosoly legyen.

— Take piacé, please. How ar'e you? Ennyit minden gyerek tud angolul.

Leült. Cigarettet adtam neki.

— Borzalmasan álmos vagyok, kérlek. Hatig tacsoltam az Otthonban. Az egész vagyonon! ott maradt.

— Poor old fetllow. What will you do now?

Jelzem, ilyen pár buta szóhoz nem kell éppen világjárt urnák lenni; ilyen angol tudása minden pincérnek van Pesten.

Valami kis megtört mosollyal rám kancsalitott az öreg Távirati:

— Hát kérlek, először is fölveszem tőled a díjazást egy hónapra előre. Mennyit akarsz fizetni?

— Three hundred crowns. Please.

Odaadtam azt a háromszáz fehéret.

Legyűrte a nadrágzsebbe, kicsit megkönnyebbült:

— Merci.

(No már ez legalább franciául van.)

Ambiciózusát lélegzettem:

— And now, old fellow, we begin english. Yes?

Csak az ujját emelte, ezzel reagált. Éppen csukta lefelé a két szemét, a kanosait is, a normálisát is. Azután kásás hangon azt mondja:

■— Várjál kérlek. Szenzációsan álmos vagyok.

Cranach Lukácsnak van valahol a múzeumban ilyen ezerráncos öreg férfifeje, mint ez. De a Cranach Lukácsé nem ilyen kedves pofa. Csak azért nem csókolom meg, hogy föl ne ébresszem.

Mert ni, ejti le, le, le az állát az öreg, háromszor egymásután, mintha egyre mélyebb meggyőződésének adna kiafejezést. A nyakkendőjén van már az álla. Most horkan egyet (talán angolul) és aztán felkapja az orrát és a szájával utána harap egy légynek, amelyet hirtelen álmodott. És aztán megpróbál rám ismerni s elkezdi csavarni a fejét pesszimisztikusan. Végre kihúzza magát. Magam is. Készüljünk, következik az angol.

Az öreg Távirati körülnéz:

Erdélyi Béla: Erdörészlet. (A művész prágai kiállításáról.)

— Te, van valami cseppfolyós anyag nálad?

Jaj, de szégyellem, hogy a gugyiról megfeledkeztem. A nagy angol áhítatomban. Szégyellem.

— Excuse-me, dear old friend!

Már húzom is felfele az üveget a könyvek mögül, onnan a könyvespolcról. Az iróasztalfiókból ki a két pohárkát. Koccintunk. Mind a két szeme kancsalit az örömtől: Cheer up! — Ö mondta. Megtört a jég.

HIÁBA NEM AKAROD

Annyi gyötrődés után, megleltelek.

Most már hiába nem akarod: enyém vagy s engem sem szakíthat el tőled semmi.

— Híaba

bújsz házad legtitkosabb rejtekébe,

gondolatom utánad oson s megfüröszt a szépségek vizében.

— Hiába

nem akarod: utánad lopózom nesztelenül, mint árnyék a fény után és ha rámtaposol, lehajolok a porba

s megcsókolom piciny lábad nyomát.

Kelembérí Sándor