Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-28 / 17. szám - Komlós Aladár: Irodalmi napló - Neubauer Pál: Két fiatal magyar festő Prágában (Erdélyi Béla, Hofbauer Imre)
íróink vannak, sőt tehetséges és értékes íróink, akik hivatva volnának az uj generáció őrszemeinek szerepét betölteni. Egy visszapillantás ennek az uj generációnak munkájára azonban csak igen kevés pozitív eredményt enged konstatálni. J)e legyünk igazságosak, ez az uj nemzedék ugyanannyi gáncsot érdemel, mint elődje. Sőt többet, mert helyzeti energiái felszabadulóban vannak, szerepét már látja, célkitűzései is vannak, csak nehezen birkózik a reá váró feladattal, vagy ami még rosszabb: félelemmel vállakozik az őrszem munkájára; Ha ez a generáció nem termeli ki magából az irodalmi életet megalapozó poziIrodalmi napló Meg merem jósolni, hogy Komor András regénye: „Fischman S. utódai“, amely a napokban jelent meg, sok port fog felverni, — nem lehetetlen azonban, hogy e por jórészét az irón magán verik el. A regény tudniillik zsidókról szól, még hozzá azzal a kíméletlen őszinteséggel, amelyért be szokták törni az ember fejét. Egy vidéki kisvárosban meghal egy öreg zsidóasszony, családjában utolsó képviselője annak a ritkuló zsidó típusnak, amelyben a fajta erőteljes szívóssága, egészséges józansága és megingathatatlan hagyományhüsége ölt testet. Mig élt, mindenki érezte tiszteletet parancsoló nagyságát és erejét, a temetésén ott van az egész család, ott van két fia, a leánya, a rokonok, — és nem sir senki. Ez a kínos és groteszk temetés a regény első fejezete, de láthatatlanul ott lebeg fölötte a család közelgő pusztulásának árnyéka. Pedig egyelőre, látszólag legalább, fényes emelkedés következik: megnagyobbítják a boltot, újjáépítik a régi házat, a família tekintélye nő, az egyik fiú megkapja a kormányfőtanácsosi címet, a testvérek nagyszabású részvénytársaságot alapítanak, oly jól megy minden, hogy az egyik fiút már ellenállhatatlan vágy fogja el a kikeresztelkedés után s Komor András mégis állandóan éreztetni tudja, hogy mindez az emelkedés hazug, csak a felszínen van s a dolgok a maguk rejtett értelmének vas következetességével bukásba fogják sodorni az irigyelt, csillogó Fischmancsaládot. Miért? Komor András nem magyaráz, csak ábrázol, s az itt következő tételt nem ő mondja ki, én vonom le a leirt sorspályából. A Fischmanok tragédiája igazi zsidó tragédia: a hiúság tragédiája. Azoké a zsidóké, akiknek gyötrelmesen kevés annak lenni, amik, — nem lenni, látszani akarnak valaminek. Komor András alakjainak jóformán egyetlen indulata a hiúság (no néha még egy kis erotika is), az iró olyan szeretetlen s olykor már-már gépiessé váló megvetéssel nézi őket, hogy ez kissé már a mü belső igazságának is árt, mégis rosszul teszik majd, akik bántani fogják ezt az élő figurákkal teli, virtuózán megirt, mélyenjáró és igen érdekes regényt, mert igaz értelme szerint a „Fischman S. utódai“ etikus könyv (mint ahogy minden kellően mélyjáratu mü az) s nem a zsidóság, csak egy kótyagosan hiú, tív gondolatokat, ha nem ágyazza bele mondanivalóját a rohanó idő életfolyamaiba, ha nem figyel éberen mindenfelé, akkor nem is jut el soha az élet igazi megnyilatkozásaihoz, nem látja meg a mának küzködő, verejtékes arcát és vértelen munkája meddő marad. Ez a meddőség, ez a dilettantizmusba való visszahajlás pedig kíméletlen gáncsot érdemel, mert sírásója a magyar jövőnek. A figyelőtől ez az uj nemzedék ne várjon többé dédelgetést. Elég meglétté serdült, hogy megmosolyogja már ezt a dédelgetést, de felfigyeljen minden életrezdülésre és vérteli uj munkát adjon* Egri Viktor. hazugságokra építő zsidóság kritikáját tartalmazza. A szlovenszkói olvasókat, főleg az Írókat bizonyára érdekelni fogja, hogy Magyarországon ma konjunktúra van utódállambeli magyar írókban. Jugoszláviában meg, hol még egyre arról sírnak ugyan az irodalompolitikusok, hogy a pesti szerkesztők pikkelnek az utódállambeli poétákra, holott az igazság az, hogy már régen kivételeznek velük. Nem én vagyok az egyetlen, aki ezt észrevette. Egy müveit és jótollu erdélyi publicista, Szentimrei Jenő megírta egy kolozsvári napilapban, milyen lelkes jóakaratot tapasztaltak a minap a székely irók idefenn, szemben azzal a szkeptikus fanyalgással, amit az utódállambeli iró nyolc-kilenc évvel ezelőtt észlelt Budapesten. Szentimrei megfigyelése tökéletesen helyes, de a hangról, amelyen megfigyeléséről beszámol, a fölényes és diadalmas hangjából úgy látom, hogy tévesen értékeli a valóban meglevő pesti hangulatváltozást. Ne ringassuk illúziókban magunkat: ez a hangulatváltozás nem tisztán a művészi teljesítménynek szól. Azonban a magyarországi irodalmi életet ma, mint tudvalevő, szomorú, fáradt közöny üli meg, a közönség itt nem hisz az íróiban, az irók sem egymásban. Ez a hitetlen üresség az oka, hogy az emberek messiásra várnak. De ki hinne itt abban a messiásban, aki abból a rothadásból jön, amelyben élünk? Önkéntelenül oda fordulnak hát a szemek, amerre „a megszépítő messzeség“ egy nemes öntudattól és hittől duzzadó magyarságot varázsol eléjük: az utódállamok s elsősorban Erdély felé, amelynek minden hírnökére lelkes, ellágyult kegyelettel tekint a magyar. E hazafias romantikus kegyelet haszonélvezőjévé válik természetesen az utódállambeli iró is, ami annál könnyebben megy, mert — higyjék ezt el •— a pesti messiásvárók lelkesedését az erdélyi, szlovenszkói, jugoszláviai költők ismerete, még felületes ismerete is igazán csak a legritkább esetben akadályozza ... Miért mondom el ezeket? Mert a székely irók minapi estéjén (amelyen Szentimrei Jenő a tapasztalatait szerezte) kijött a dobogóra a szép őszfejü derék Benedek Elek s megmagyarázta, hogy az estén szereplő székely poéták azért indultak világgá ki szekéren, ki vonaton, mindenféleképp, mert Székelyföldön szörnyű dolog történt: megszűnt egy lap, amely kiadóhivatalostól összesen húsz embernek adott kenyeret; ezek most mind állás nélkül maradtak. A hölgy, aki mellettem ült, fülembe súgott: „Ugy-e milyen romantikus sorsuk van ezeknek?“ Éreztem, hogy történelmi borzongás futkároz a hátamban. Senkinek sem jutott eszébe, hogy ott mindjárt a nézőtéren, csak úgy kapásból, össze lehetne szedni vagy húsz tehetséges fiatal írót — kiadóhivatal nélkül, — akik krónikus kenyértelenségükön egy vándoruttal sem segíthetnének. Ki érdeklődnék irántuk? Hiszen pestiek! Komlós Aladár. Két fiatal magyar festő Prágában I. Erdélyi Béla A prágai kiállításnak hatalmas sikere volt. Erdélyi Béla ungvári rajztanár és festőművész e siker következtében májusban Párisba utazik hosszabb tanulmányútra. A siker előzményei: több évi tanulmány Münchenben, ahol a Glaspalastban kiállít. Már ott nagy jövőt jósolnak neki. Majd Olaszországban dolgozik. Később Ungvárra kerül és egy időre szinte eltűnik a vidék és a tanárkodás bozótjában. Ott festi meg azokat a vásznakat, amelyek Prágában egy csapásra híressé tették a nevét. Erdélyi Bélát ma már nem lehet felfedezni, ő ma beérkezett ember. Ha a kritikus egy epitetonban akarná magát kifejezni, azt mondhatná: zseniális. Ha az elemzés álláspontjára helyezkedve fejlődéstörténeti szempontból bírálja Erdélyi vásznait, meg kell állapítania, hogy ami jó elem volt a barbizoni iskola naturalisztikus impresszionizmusában, azt Erdélyi átmentette az izmusok tengerén és zseniális-merészet gondol: a lehető legegyszerűbben fest. Széles ecset, szikrázó és szellemes szinkaleidoszkóp, fölényes vonalvezetés. Nem az ész és a meggondolások szűrőjén át történik ez a festés, unu ictu pattan ki, szinte készen. A festményen nincs változtatni való, ha egyszer megszületett és a megszületés valóságos koncepció. Mi a mégis újszerű benne? Az egyéniség. Más szóval a művészet legfontosabb alkateleme. Az Erdélyi markáns egyéniségéből folynak a további újszerűségek, főleg a technika egyéni volta. Tájképei: Az egészből kihasított részek, de bennük meglátni az Egészet. A natura naturata megfestésével a natura naturans-ot is tükrözteti: A játékos okszerüségi kapcsolatokon keresztül az örök Változatlant, a Szellem világát. Röviden: megteremti azt a legfelsőbb valamit, amit csak a művészet tud: szimbólumát az abszolút isteninek. Minden igazi művészet tartalma ez a szimbólum. Menynyiben sikerül, a koncepción kívül, amely primér adottság, a tehetség alkalmazásától, a szorgalomtól (száz technikától) függ. Erdélyi zseniális festőegyéniség, egyben azonban nagyszorgalmu és nagytudásu ember. Ecsetje nem téved, nem téved a szeme. Kategorizálok számára az impresszionizmushoz tartozik (bár az
