Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-28 / 17. szám - Győry Dezső: Éjjeli élet Rómában - Irodalom, művészet • Egri Viktor: A két generáció
Két generáció él és dolgozik ma a földön, a városokban, a falvakban, majorságokban és tropikus gyarmatokon. Az apák még emlékeznek a békére, vasárnapi kirándulásokra, a körözött liptói hamisítatlan izére. De fiai már értetlenül állnak szemközt a tejjel-mézzel folyó Kánaán visszajáró emlékével. Milyen mély szakadék, mely a múlthoz kötött apákat a jövőbe kivetett fiaiktól elválasztja. De jure ma is béke van. Ám micsoda értéktelen és visszautasitásraméltó ha-' misitvány ez a háboruglőtti békéhez képest. Ó boldog idő, melyben egy közepes váltóhamisítás hónapokig izgalomban tudott tartani egy országot. Ó boldog idő, melyben az aranyifjak kifogták a vidéki szubrett kocsijából a lovakat s maguk vonszolták el a vén fiáker-bárkát a „Kék golyó“ elé! Ó boldog idő, nyugodtan emésztő korszak, midőn angyalok szunnyadtak az emberi lélekben! Atlantis mindörökre elsülyedt, szerenádos romantikája és játszi fuvolái sohasem térnek már vissza! S ők is kivesznek lassan, akik látták még ezeket az aranjuezi szép napokat, kivesznek majd fakó virágok illatával a cimpáikban s az öröm cukorizével egyre fogatlanabb Ínyükben. Béke? Mi még láttuk, a pólyából és a palatábla fölött. Az utánunkjövők már azt se fogják elhinni, hogy valaha is létezett. Vozári Dezső. Éjjeli élet Rómában Róma, április hó. Aki egzotikus szenzációkra vágyói, aki a délszaki éjszaka fojtott sóhajtásait akarod hallani, aki nagyon kiváncsi vagy, — ó messze olvasó — ne olvass tovább: előre megmondom, csalódni fogsz. Olyanról akarok én most írni, ami nem izgatja a fantáziád, nem ringat álmodozásokba és amit te odahaza, a tavaszi kisvárosban is megkapsz. Olyanról irok, mikor Róma éjjeli életéről irok, — ami nincs. Mert Rómának nincs éjjeli élete. Róma nem világváros a szó köznapi értelmében és semmi sem esik olyan messzi tőle, mint Hamburg, amelyik világváros a szó köznapi értelmében. De e tekintetben elbújhat az előkelőbb München, a finom Drezda, a joviális Bécs és a temperamentumos Pest, a téren nem tudnak konkurrálni Rómával, sőt mennél nagyobbak, annál kevésbé. Ellenben a kedves kis vidéki városok, azok már szóba jöhetnek. Itt tudniillik az van, hogy mikor az est leszáll, bezárnak minden látványos helyet, parkot, közkertet, becsukják a Fórumot, a thermát, nem mehetsz föl a Monumento-ra, ott maradsz az uccán és gondolkozhatsz, mi lesz most. Mert semmi. Itt a római éjjel, aminek nincs élete. Minden uccasarkon élénk fényreklám rikitja ezt a szót eléd: Bar. Benn egy-két szék, egy gyorskávéfőző gép, dohányelárusitó polc, és mindenféle likőrös üvegek, ihatsz egy Cinzano-t, egy espressot és szíhatsz egy cigarettát, azzal vége. A pár zenés kávéházban néha megesik, hogy az idegenek összeülnek és hozatnak egy üveg nehézbort, elenyésző. A mozi az egyetlen, ahol még este tízkor is van valami élet, akkor kezdődik az utolsó előadás. A színház az színház itt is, és hogy ne legyen szabály kivétel nélkül, van egy-két éjjeli tánclokál, ahol reggelig is el lehet lenni, de a belépődíj, a ruhatár, és a legközönségesebb fekete ára mindjárt meggyőznek, hogy rendkívüli helyen vagy, ez csak paliknak való és itt dollárban vagy fontban számítanak. Leszámítva azt a pár embert, amelyik a színházakból és mozikból este tiz után kénytelen hazabandukolni vagy villamosra várni, a római ucca olyan kihalt és olyan árva este tizkor, mint a rozsnyói piac, vagy a dunaszerdahelyi főucca. Egy-két ember lézeng itt-ott, azok is inkább idegenek. Az ostériákban, egy néhány sötétebb és eredetibb ős-uccán még van valami emberi zaj, éjfélkor azonban ezeket is kérlelhetetlenül bezárják, a rómaiak még ha akarnának sem tudnának éjfél után mulatni, mert nem lehet hol. Ez-e az oka, nem-e, nem tudom, de tény, hogy én még Rómában részeg olaszt nem láttam. Ha láttam is egy két jól bespiccelt alakot, az is biztos franciául vagy németül beszélt. A rómaiak megvetik a részeg embert és maguk, ha mégis jobban felszívtak a Frascatiból vagy a Chiantiból, rendesen, lárma és duhaj mozdulatok nélkül, szinte illedelmesen düíöngöznek haza, a részegség mifelénki kritériumai nélkül. Nincs az a tolongás, ami a prágai Grabent éjfélután megeleveníti, nem kell végig csinálnod a Rákóczi-ut vagy a Népszinház-ucca jellegzetes tortúráját, ha véletlenül mégis este tévedsz keresztül a Corso Umberton, — itt nyolc-kilenc után vége az estének, beáll az éjjel és az uccák fegyelmezetten kihalnak. Azt mondják, Mussolini is haragszik az éjjeli életre. A nagyvárosok életének megerkölcsösitése ott szerepel azok közt a vívmányok közt, amit a fasiszta rezsim érdemeiként emlegetnek. Ilyenkor, este tiz után, a ritka villamosok és a még ritkább emberek közt bandukolva, ha nagyon elmélyedek, utána hirtelen nem tudom, hogy hol vagyok, a reggeli vonathoz megyek-e a losonci vasutuccán, vagy az eperjesi urikaszinóból sétálok az elhagyott Táborra, egy főváros, egy világközpont, ahol a tyúkokkal aludni tér az élet, és csak a pálmák sötét sziluettje, a violáskéken feszülő égbolt és a gyalogjáró márványszegélye mutatják, hogy a római éjben járok. Győry Dezső. IRODALOM, MŰVÉSZET A két generáció Két nemzedék: az öregek és a fiatalok. Pontosabb körülírással: akik a háború előtti évek ideológiáin nevelődtek fel, a békevilág szelíd mentalitását szívták magukba és művészi alkotásaikban ennek az időnek eszmekörét, gondolatvilágát juttatják kifejezésre és velük szemben a háborút megjártaknak, a háborúban nevelkedetteknek generációja, a fiataloké, akik csak a ma adottságait ismerik és ezt a mát akarják élni és megmutatni. Még itt elöljáróban le kell szegeznem azt a fájdalmas, s egyben elvitathatatlan tényt, hogy nálunk a régi nemzedékből való vérbeli írónak még irmagja sem maradt meg. A kézenfekvő ok: a céhbeli művészet szerény kezdetei után felszívta, magába ölelte a centrum, Budapest és aki itthonrekedt, már ezel a megállásával magára sütötte a dilettáns bélyegét. A decentralizálás első esztendeit ez a speciális szlovenszkói dilettantizmus determinálta, mely egymásután ejtette el fegyvereit, mellyel kiharcolhatta volna az egyetemes magyar relációban is számottevő irodalmi életet és útját egyengethette volna egy európai nívóra törekvő, egyéni színezetű és magyarságában szociális arcélü komoly literaturának. Ami jó volt az első esztendőkben: az itt élő magyar millióhoz az ő nyelvén szólni, bármily műkedvelő eszközzel is hitet ápolni, tüzet gyújtani, az ma már nem kulturmisszió többé, mert elmúltak a letargiába sülyedésnek évei és a meginduló aktív élet aktív irodalmat, életes progresszív irányzatot, az időt mozgató rugóknak, a speciális szlovenszkói kisebbségi helyzetnek felismerését és végeredményében igaz magyar emberirodalmat követel. Azt az irodalmat, mely szociális kulturfelelősséggel körvonalozza és kiépíti az eljövendő magyar jövőt! Számunkra a háború előtti évek nemzedékének nincsenek és nem is lehetnek gerincesen komoly és életrevaló mondanivalói. A tegnap igenlője történelmi miliőbe és a tegnapba temetkezik, a békeévek idejemúlt mentalitását idézgeti, de még ezt se elfogadhatóan, a vérbeli művész eszközeivel. A helyzeti adottságok, — a tízesztendős Szlovenszkó, — a tények erejével utal különben arra, hogy nincs is aktív missziója ennek a háború előtti irónemzedéknek, ha nem érti meg a feltörekvő fiatalság szerepét és pozíciójával nem támogatja százszázalékosan törekvéseit. A fiatal generáció nem is várna el többet, mint ezt a megértést, amelyet sajnálatosan elődjétől a legritkább esetben tud megkapni. Aki ennek a szakadéknak okait keresi, beletéved a politika útvesztőjébe, az irodalompoliti kusok meddő szélmalomharcaiba.
